Ölelés
kedves
Amíg ölel a kar,
nincs nagy baj,
megszűnik
minden zaj...
Karodban az erő,
nálam nyerő, mert
minden ölelésed...
Szívedet simítom, ölellek két kézzel,
hogy miért szeretlek, nem fogom fel ésszel.
Ilyenkor engemet elkerül a bánat,
jól érzem magamat vendégként tenálad.
Lehettem kedves,
lehettem mosoly,
lehettem édes, csücsöri szó,
lehettem ölelés,
lehettem megadás,
lehettem már nem is én,
csakis a más,
mégsem lehettem jó!
Elsétáltam kedvenc padomhoz a parkba
ébren álmodni, visszanézni múltamba.
Itt kerestem először igaz szerelmet,
megmagyarázhatatlan, édes érzelmet.
Szerelemre születtél, nem olcsó vágyra...
Rég nem moccan a levél a szélben,
de bátorság könnyedén elér az éjben,
köréd gyűlnek majd a zápor peremén,
én is ezt tenném, de megtenném!
Ha tenger leszel,
én a partja,
ha elragadnál,
én hullám rajta.
Szelídség szitál a kormos végtelenben,
Álmatlanul tart egy elkésett ölelésben.
Bárcsak értenéd, nem néznéd!
Mikor mindig mindenki mindenhol téged lát,
Lélegzet megáll, az éjbe áll!
Sokszor csak annyit mondanék...
Sokszor csak annyit mondanék... hiányzol!
S most miért nem vagy velem?
Magamhoz húználak, csodálnám a szemed.
S most vajon miért nem mondhatom?
S most miért csak emléked ölelhetem?
Íme, a szerelem.
Nagyon nehéz nekem.
Egyedül cipelem.
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Amikor én kislány voltam,
Babakocsit tologattam,
Babáimat fésülgettem,
Szép ruhába öltöztettem.
Behálóztál, így belőled merítek ihletet,
a bennem háló, kivetett sorsú lény mit tehet?
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek