Ölelés
mi köztünk volt, az leírhatatlan,
a fájdalom, amikor nem vagy, kibírhatatlan.
Szerettem, hogy vele kezdtem,
Hogy ölébe feledkeztem,
Örültem, hogy örülhettem,
Hogy a testét körülvettem.
Oly kicsiny még forró kezed,
simogat, bár Te vagy beteg.
Hozzám bújva, Vidám mesélsz,
meghallgatod aztán enyém...
Szempilláid két hosszú fekete kolonnád,
Hosszú várakozástól fehér lett a koronád,
Érintetlenségtől kiszáradt kezek,
És most pillantásom miatt megáradt szemek,
Jaj, édesem, drágám, ne sírj, szeretlek.
Pusztuló világban
Pusztuló világban
elsüllyedve a gondban,
így is Rád gondolok,
Beléd szerelmes vagyok,
csak Téged ölelnélek,
amíg megtehetem...
Lángoló hévvel
szórja a Nap aranysugarát,
lenge szellő borzolja
a nyárfa koronáját.
Horror belegondolni, hogy napok óta
Nem beszélünk, a szívemnek ütött az óra,
Bánatában már szívesen megszakadna,
Szegényen dobog, pedig még maradna.
Szerelem
Folyókat ölel át a két part,
Áradásokat kordában tart,
Megtartja, mint anyai karok,
Pont ilyen ölelést akarok!
Cipőtől indultunk
Arcig jutottunk,
Ha nem vagy velem, kilyukadok,
Mint a régi lufid,
Ha mosolyog a pofid,
Születik egy csillag az égen,
Emlékszem, milyen volt régen,
Amikor lefotóztad...
Simogasd le a lelkemről a múltat!
Göndör fürtjeimet ujjaidra tekerve
Csavarozd át a diszfunkcionalitást!
Elszállt évből tizenhét,
óvó karod rég nem véd,
nem ölelsz át, jó anyám,
elrabolt a rút halál.
Lépj közel
egy ölelésre,
mely szavak nélküli tolmácsa
az érző szívnek.
Egy decemberi, napsütéses, téli napon
kipattant a fejemből egy apró gondolat,
töltsünk el néhány napot a vén Duna-parton.
Verőfényes reggel
öleli a házat,
kedvesem arcára
árnyat vet a bánat.
Gyerekes zavarba hoztál,
Mikor előttem ott álltál
Tündöklő szoknyádban,
Rózsapiros arcoddal.