Ölelés
Elsétáltam kedvenc padomhoz a parkba
ébren álmodni, visszanézni múltamba.
Itt kerestem először igaz szerelmet,
megmagyarázhatatlan, édes érzelmet.
Szerelemre születtél, nem olcsó vágyra...
Rég nem moccan a levél a szélben,
de bátorság könnyedén elér az éjben,
köréd gyűlnek majd a zápor peremén,
én is ezt tenném, de megtenném!
Ha tenger leszel,
én a partja,
ha elragadnál,
én hullám rajta.
Szelídség szitál a kormos végtelenben,
Álmatlanul tart egy elkésett ölelésben.
Bárcsak értenéd, nem néznéd!
Mikor mindig mindenki mindenhol téged lát,
Lélegzet megáll, az éjbe áll!
Sokszor csak annyit mondanék...
Sokszor csak annyit mondanék... hiányzol!
S most miért nem vagy velem?
Magamhoz húználak, csodálnám a szemed.
S most vajon miért nem mondhatom?
S most miért csak emléked ölelhetem?
Íme, a szerelem.
Nagyon nehéz nekem.
Egyedül cipelem.
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Amikor én kislány voltam,
Babakocsit tologattam,
Babáimat fésülgettem,
Szép ruhába öltöztettem.
Behálóztál, így belőled merítek ihletet,
a bennem háló, kivetett sorsú lény mit tehet?
egészen, mert másképp nem lehet,
teljes lényemmel vagyok, ki szeret,
éjen át s napon át, át- meg átölellek,
odakinn levelek remegnek
Ő
Úgy vágyom érintésed... érezni szívverésed akarom.
Reggelente karjaid közt ébredni úgy szeretnék.
Alkonyatkor válladra borulva naplementét nézhetnénk.
/ Ha nem szoritsz... / Én nem tudom... /
/ Majd... / Könnyű, fehér ruhában /
Az / Elmaradt ölelés miatt /...
Romantikus mesében...
Este ültünk a hűs ligetben,
Azúr-selyemfény... rajtunk leple.
Fák, bokrok meséltek,
Vágyak égig értek...
Hiányérzet mélyen lelkemben.
Délutáni napfény
öleli a házat,
Édesanyám arcán
ráncot vet a bánat.