Ölelés
Egyszerű a versem,
benne jókívánság,
légy mindig boldog,
kerüljenek gondok.
Égjen a tűz, ez a fáklya,
barna szemednek a lángja!
Elcsókolatlatlan csókok, átöleletlen ölelések
Megint a jól ismert álmomban vagyok,
Ahol ismersz, szeretsz, veled együtt vigadok.
A Nagy ház folyosóin kereslek,
S te találsz meg az egyik teremben.
Karodat érzem, átjár a régi, jó ölelés,
És az egyre erősebb szívverés.
Köszöntése küszöbén
nem jött szó a számra,
szavak nélkül álltam én,
s karjaim kitárva.
Ajkadon, mint nyíló rózsa illata,
szól a vágy mélabús hívó szava.
Ölelő karodban hogyha elveszek,
szemfedelem legyen simogató kezed.
Sóvár szárnyakon libben fel egy sóhajon
A vágy, és sírja, most van itt az alkalom:
Látni akarlak, újra hangod hallani,
Kezed a kezemben csak némán tartani...
Kitárt karokkal ölelem a világot,
szívemben nevelem az összes virágot.
Tépjél magadnak, amennyi csak kéne,
csak vigyázz, hogy szívem ne törd össze.
Ágyamon fekszem önmagam ölelve,
a kéz már sehol, mely engem ölelne.
Elnyelt mindent a tétova múlt,
és az öreg szív már kissé megfakult.
Szeretek veled ülni kettesben,
Szemed tengerkék vízében elveszni csendben.
Szeretem hallgatni bársonyos hangod,
Csicsergő nevetésed, s látni a mosolyod.
Úgy érzem, jobban vagyok,
De van egy dolog, mit sosem kapok.
Két karom körbefon, átölel,
lelked a lelkemhez oly közel,
mindegy, hogy barát vagy szerető,
fájdalmat együtt eltemető.
Testes alkonyatban nyúlnak el az árnyak,
kacskaringó csendjük fut kis szobám falán -
ablakomra festve - jégvirágos vágyat
maszatol az éjjel, míg újra rám talál...
Elálmosodtam...
leülök a kanapéra - várlak,
hangtalan suhannak a percek...
ahogy Te is egy végtelenbe
tűnő sínpáron... éppen alszol,
s azt álmodod: szeretlek...