Önismeret
Lelkünkben él egy Tűzmadár.
Amikor kitárja szárnyait,
látó tekintetünkre vár,
hogy a lét félelmes árnyait
minden kételyen áthatolva
fénnyel borítsa sárga tolla.
Oda, a túlpartra át
(Kharón? Mihály?) ki visz?
Én nem tudom, ki vár ott...
Péter vagy Anubisz?
Ha bárki is lennék, nem ismerem magam,
életem félelmét így viszem céltalan.
Most járom az utat, most van göröngy benne,
milyen irányt mutat a csillag felette?
minden kritikus ponton más krízis,
a provokált kísérletek ismert
tartományán savas a szájíz is.
korridorral keresztezett kiskert
Benned van az Isten, benned van a minden,
szívzuhatagban trónolsz temérdek kincsen.
Szíved a központ, megérzéseid tudás,
teremtő erőd szőttes, átokra áldás.
Fém-hideg szárnyakon
verődnek térközök,
a hitem árva gyom,
csillaggal ütközök.
jókedvem elhagyott ma
oly dekadens vagyok na
persze tegnap is az vó`tam
a szó is belém rekedt
mint plüssmackóban
a brummogás ne kezdd
firtatni úgyse értenél
nyilván valami nagydolog...
Algoritmus a szívem, egy integrált áramkör,
amit sosem érthetsz meg, ha nem érzékelsz belém.
Lelkemen dezoxiribonukleinsavat old és tör
a kovalens kötés ízű képekbe szőtt remény.
Mondd meg hát, mit is építettél,
Ha nem maradt belőle sem kő, sem tégla.
Hasztalan leírt szavaidnak
Volt-e némi: maradandó hozadéka?
Írok, az élőholt érzéseket papírra vetem,
magjaimat vetem el könyv-ültetvényeken.
Írok, hogy ami fájt egyszer tinta és papír legyen,
addig míg nem múlik, csak írok türelmesen.
Vagyok a költészet kivert kutyája,
Ki hiába vonyít, vagy morogva küzd,
Kinek hasztalanul csahol pofája,
Fenn kutyába sem veszik, csak a tetűk.
Cimbora, úgy néz ki, vesztettél.
Ahogyan az a Nagykönyvben áll.
Hulládon dögevő rágódik,
s éhes varjaknak is hagy talán.
Anya vagyok s feleség
- nekem ez most pont elég -,
nem foglalkozom én mással,
csak mi fontos, a családdal.