Önismeret
Agyunk poros polcon hever,
zsebünkben a világ összes
tudása, de hiába.
Vállunkon a roppant teher,
s dacára, hogy éles eszünk,
minduntalan beleesünk
ugyanazon hibába.
Ház asszonya lennék, leszek.
Férj kedvére tennék, teszek.
Ha vágyom rá, megérintem,
Ám ha nem, hát ne érintsen.
Szeretnék mesélni, de miért érdekelne?
Egyedül vagyok, éppen letérdepelve...
Imádkozok talán? Úgysem mondok semmit,
Várnék még sokat, de mire várjak? Mennyit?
Ha egyszer valaki lennék,
olyan szeretnék lenni,
aki ha döntéseket hoz,
azokat meg is tudja tenni,
s ha véghezvitte, nemcsak
sután csóválja a fejét,
aki nemcsak folyton keresi,
de megleli a helyét.
Félek önmagamtól,
Néha messzire futnék
Tejhabként forrva
Kietlen utakon.
Hogyan tovább, kislány? Mi jár a fejedben?
Ha tükörbe nézek, könnyet látok szemedben.
Bánatban leélni egy életet, tényleg ezt akarod?
Vagy félreteszed gátlásaid, és önmagadat adod.
akkor veszett el minden,
mikor a tizedikről kivetette magát
az első levél és ráhullt az őszre,
amin fékezés nélkül rohant át az idő,
a kereszteződésnél frontálisan ütközve...
Kérdezted, írtam-e,
azt válaszoltam: mért kellene írnom?
Elfogytak a szavak,
Pedig most kellene hívnom.
Egy szűkített akkord szeretnék lenni.
A belenyugvás előtti izgalom,
Mert inkább egy hátsó fali szívroham,
Mint hosszas, lábon kihordott fájdalom.
Úgy lennék én is egy egyes!
Megmondom azt, ami helyes.
Tudnám, hogy mi a jó,
nem lennék lazító.
De megfelelni időnként terhes.
Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"
Hinned kell, dolgozok magamon,
hogy át és megváltozzak érted,
s én belátom - bár most tagadom -
egy nap majd én is hiszlek téged.
Sötétek az utcák,
Elment az áram, ezt már tudják.
Tudják azt is, hogy ez nem jó,
Ami világít kint, az csak a hó...
A párnámon ült egy álom,
merengett a valóságon.
Felébredtem,
elengedtem,
nem is értem, miért nem bánom.