Önismeret
Kérdezted, írtam-e,
azt válaszoltam: mért kellene írnom?
Elfogytak a szavak,
Pedig most kellene hívnom.
Egy szűkített akkord szeretnék lenni.
A belenyugvás előtti izgalom,
Mert inkább egy hátsó fali szívroham,
Mint hosszas, lábon kihordott fájdalom.
Úgy lennék én is egy egyes!
Megmondom azt, ami helyes.
Tudnám, hogy mi a jó,
nem lennék lazító.
De megfelelni időnként terhes.
Bárcsak átmehetnék megszürkült múltamba,
időnek kapuján gyermeki koromba!
Édes súlytalanság, pillekönnyű évek.
"Felhők közt szárnyalás sohasem ér véget!"
Hinned kell, dolgozok magamon,
hogy át és megváltozzak érted,
s én belátom - bár most tagadom -
egy nap majd én is hiszlek téged.
Sötétek az utcák,
Elment az áram, ezt már tudják.
Tudják azt is, hogy ez nem jó,
Ami világít kint, az csak a hó...
A párnámon ült egy álom,
merengett a valóságon.
Felébredtem,
elengedtem,
nem is értem, miért nem bánom.
Lelked oly szeretetteljes,
Fényesen vonz, mint egy mágnes.
Test lélektől elszigetelt,
S ha egód nagy, börtönbe zár.
Súlyos léptekkel sikoltva sújtotta,
silány időkben ragadt, elmaradott falva...
Pillantás, mely belém égett,
Pillanat, mely csak miénk lett.
Csoda voltál, köszönet érte,
Emlékedet szívembe véstem.
...ne engedj! - senki se vár
hallgat a csend titok leng
cikk-cakk életem elé
tükröt tart a bűn
perszónák sóhaj
hullámok között...
A függöny mögül minden más,
a színész néha hasonmás,
és szerepe meghasonlás.
Elveszett a kép, a táj,
Nem találom magam már.
Múltba nézve keresem
Magamat, mégsem lelem.