Önismeret
a jó gitárt is hangolni kell fel-le -
húrozni és vigyázni hogy a kevés
tiszta üveghangot ne szigetelje
visszafogott vita vagy perlekedés
befogadsz s kiöntesz naponta, hetente,
s olykor csak a partra vetett hal vagy,
ki önmagát loccsantja cseberből vederbe,
nem találva semmi izgalmasabbat,
valami olyant, mi nem megállít, megtart,
és hagyja, hogy meghalva újjászüless,
hogy ne legyen az élet ennyire elszart,
és a pillanat kútja ennyire üres.
A kritikus ül hosszú méla lesben,
epéjét túráztatja lefekvés előtt,
hogy másnap se hagyja cserben.
Ágyához érve fogai közt elmormol
pár gyűlölettől fröcsögő, léha átkot,
leginkább a pokol mélyére kívánva
ezt az irtóztatón dilettáns világot.
nincsen púder
nincsen festék
nem takarnak
giccses kelmék
Hominem te esse memento...
Nem létem a rombolás
sem harag vagy gyűlölet
hisz mindenkit szeretni
s alkotni teremtett Isten
életünk nemcsak fülszöveg
Üde ifjúságom lenge rongyaiban
tovatűnt sebtében - ezüstös álmaim
rózsa-hajnalokkal bezárt tornyaiban
pihennek édesen megnyugvás vállain
Elmúlt a nyár... az ősi tüzek árván
kihunytak. Rég csak hamut hord a szél....
én vagyok te
vagy te én már
nem tájolom be
az összeillő génpárt...
opusz ön-irónikusz
Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.
tundra a lélek holt kvazár
félek magunkra maradunk
bezár a kapunk együtt és külön
az adunk kapunk de néha
öröm is támad önző ösztönön
és kell imának egy szó mely
hozzád terel nem halasztható
de világunk szétszakadt bár...
Mondd hát, Öreg Csont, minek sietni annyira már?
Múltad elkopott, emlékét hasztalan keresnéd,
jobb, ha csendben veszteg maradsz, és kíméled elméd,
ha görnyedő hátad s lábad korod súlyától fáj.
megkívántam a franciakrémest
úgyis csak egy islert
kértem volna mert olcsóbb aztán mégsem
vettem semmit mert
jött a villamos...
kroki rímekbe oltva
Az irónia csöpög szanaszerte,
e versemet itatja át: a Beste.
- Ön kicsoda? - Kérdtem este.
- Én? Az Ön iróniája vagyok,
e nyomorult pár lapra festve.
(Áprily Lajos előtt tisztelegve)
A kor, orvossága az ifjúság hevének,
bölcsességet és megnyugvást hozhat a végnek.
Mára végleg eltűnt a szószátyár Apolló:
vágyam, csendben lenni, akár egy hasznos olló,
mellyel megnyirbálhatnám a beteg éveket,
az ágaimon sorvadó, sok-sok levelet.
Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.