Önismeret
Fejem felett összegyűltek,
jöttek-mentek, összegyűrtek
viharfelhők, szürke árnyak -
összeborzolt idegszálak
Elsüpped a Megtagadott, és döbben
agyamban a menny, elboronált rögben,
vagy tán a pokol zakatol már hamuszín,
cserepesre szikkadt humuszon.
Tegnapot temettem,
Búcsúztam a szótól,
Ott lettél mellettem,
És jó lett a rosszból.
Nem minden élő csoda fénylik,
Ha megnyílik a csepp pillanat -
Mert nem lesz már soha a régi,
Mi az emlékekből megmaradt.
Elhagyta a számat egy szó -
nyelvem hegyén vitorlázó,
hangom vitte - makacskodott,
hozzám már nem ragaszkodott
Én nem akartam másnak látszani,
Sem csupán egy lenni a sok közül,
Nekem is voltak cseppnyi álmaim,
De csillagkönnyes paraván mögül
mostantól nem lehet már
semmi sem egész
ha megkarcol a halál
jön a tűzszerész
szemem keskeny lőrésén
át agyamba lát
ott nincs más csak Ő és én...
egyperces vígeposz
Nem vagyok én, kérem, pesszimista,
de mit tegyek, ha a boromat más megissza,
és az asszony is a paplan alatt legyint rám,
s nagy vigyorogva mondja:
"Mit akar Kend azzal mán?"...
Nagyon-régen elmúltam én már ötven,
de azóta is
csupán a saját hátam áll mögöttem
Nem tudom már, mit érzek irántad,
annyi vágy, megszikkadt várakozás után....
Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így hát ülünk ketten, Magam, no meg Én:
szűkké vált e hely, saját létem peremén.
(intés)
Ne higgy a nyálas-nyájas Olvasónak,
ki negédesen áradozik rólad,
miközben úgy hiszi, csak gyenge báb vagy,
s legyint, mikor nem látja, csak a hátad.
sorok és gondolatok az utolsó százból
A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.
Lencsék üvegszemében miniatűr
forrpont a Nap, s a lámpák szédült ufók.
Mintha játékpipa pöfögne pufók
felhőbodrot, és zsugorodna az űr.