Önsajnálat
Össz`-vissz` ennyire vagy hát képes,
Nő létedre ábrándokba kapaszkodsz.
Önsajnálat. Vigyázat, csupa közhely!
Gyémánt akartál lenni, te kis sárdarab?
Honnan vettél bátorságot, hogy tollat ragadj?
Nem voltak mestereid, nem is lesznek soha.
Nem vár rád talárjában egyetem, főiskola.
magány
Valami megváltozott bennem,
Nem olyan vagyok, mint rég!
A választ magamban keresem,
Úgy érzem, mintha álmodnék.
Ni csak, ki kopogtat az ajtómon,
Egy régi ismerős dönget veszettül,
S az ajtómnak a vállával nekifeszül,
Rúgja a ház oldalát, majdnem belerogy,
Én meg ülök a szobában, azt jót mulatok...
Nem téged!
Magamat sajnáltam,
amikor a sűrű ködből
lassú léptekkel
beértem a szobámba.
Az önsajnálatom felnő az égig,
Szánakozva nézek magamon végig.
Valahogy nem tudok boldog lenni
Boldogság tengerében megfürdeni
Valakinek a csillagokat is lehozni
Valakit őrülten szeretni
Annyira szép volt minden
A fellegekben jártam,
És most zuhantam, lezuhantam
Ami lettem, egy zölden izzó lámpa...
Reggel óta úgy maradtam, ahogy keltem.
Pizsamától ázott forró testem.
Az idő úgy szaladt tova tőlem,
hogy talán napok óta a konyhában pizsamában csücsültem?
Egymagam a szélben állok a végtelen mélységben.
Rideg árnyak arcon vernek, szemem kérve kérdez,
némán tűröm... nem felelnek...
vigasztaló
Ma még nem értjük, mi történt velünk...
Egy pillanat, és más lett életünk.
Magamat már sehogy sem szeretem,
a múltamat ezennel most eltemetem.
Jó mélyre, még csak felszínre se jöjjön,
a múltbéli sérelem szíven ne döfjön.
Volt egy ember - kis bajusszal,
kopasz fejjel, mélabúsan.
Ez biz sokat tépelődött,
mit tegyen, vagy mit ne tegyen,
olykor bizony nagy mérgesen
gondja közé ékelődött.
Van úgy, hogy távolban, régmúltban
vesztegel minden, ami vágyott és szép.
Fáj a lélek, vár, tehetetlen.
Elveszett büszkeség, cserébe énkép.