Önsajnálat
Egymagam a szélben állok a végtelen mélységben.
Rideg árnyak arcon vernek, szemem kérve kérdez,
némán tűröm... nem felelnek...
vigasztaló
Ma még nem értjük, mi történt velünk...
Egy pillanat, és más lett életünk.
Magamat már sehogy sem szeretem,
a múltamat ezennel most eltemetem.
Jó mélyre, még csak felszínre se jöjjön,
a múltbéli sérelem szíven ne döfjön.
Volt egy ember - kis bajusszal,
kopasz fejjel, mélabúsan.
Ez biz sokat tépelődött,
mit tegyen, vagy mit ne tegyen,
olykor bizony nagy mérgesen
gondja közé ékelődött.
Van úgy, hogy távolban, régmúltban
vesztegel minden, ami vágyott és szép.
Fáj a lélek, vár, tehetetlen.
Elveszett büszkeség, cserébe énkép.
Hiszed, hogy ismersz.
Hiszed, hogy olyan vagyok, amit ismersz,
De nevemen kívül nem tudod, ki vagyok.
De honnan tudnád, mikor én se tudom, mi vagyok?
Görcsös sorok a sima papíron,
hogyhogy nem érzek együtt vele?
Idegesít a folytonos kínlódása
s vágya, hogy miért nem hal bele.
Nehéz szemekkel vágyom a hajnal után
Szívem dobogása szinte már csend
Egy álomkép dörömböl a lelkem kapuján
Mely - ez- üldözésben hunyászkodva reng