Öregség
Nem akarok remete lenni!
Így élve eltemetve élni.
Úgy vágyok a szóra, a nőre,
Ahogy mondom, mindkettőre.
Elhűlő időnek
hangtalan erdején,
elveszett virágok
zöldbársony mezején,
által botorkálunk
fényesség ösvényén.
Fáknak lombjai közt
nem dalol a madár...
(Septolet)
Ballagunk...
Elballagunk...
Életbe beballagunk!
Fejemen egyszer majd megül a dér,
reszketeg lesz a kezem, és görcsös.
A lélek majd a múltba visszatér,
lesz ott egy idős,
színes és csodaszép gyümölcsös.
Fogynak már a mérföldkövek utamon.
Lihegve megállok, - kalapál a szív -
A fákban csendes nyugalmat találok,
S az útszéli mély árok magához hív.
Díszpárna lennék egy kanapén(?)
Sorstól lenne nagy kegyesség,
éjjel-nappal csak hevernék -
lennék párna - brokátselyem,
a kanapén lenne helyem
Hosszú abszol(útnak) végén
árnyfolttá váltak az évek,
üvegkalitkája mélyén
kolostorcsendben a lélek
Kék szemű kicsi lány fut mezőn serényen,
illan, játszik a fény szép, tűzpiros arcán,
vidám mosoly ücsörög csöpp, édes ajkán,
száraz kenyérhéja lapul a zsebében.
Öregség, most merről támadsz,
mit forgatsz a fejedbe`,
melyik fontos alkatrészem
aprítod a levesbe.
Az idő tovaszáll, emlékek szépülnek,
egykor csodás percek kincstárba kerülnek.
Nem mozdul a lábad, nem visz már előre,
nincsen cél, ami várna, nem kapsz már erőre.