Ősz
Elszállt a fecske, szél viszi messze,
a hideg napokon fázom dideregve,
szép, szőke kislány, édes, őszi álom,
szívem őt keresi, ő az ideálom.
Hajnal hasad,
harang harsan,
a patakban
halacska van.
Az ősz varázsa
szívembe olvad,
a nyár parazsa
levélbe hamvad.
Nincs izzó Nap...
lehet kihűlőben,
a november szürkeségtől dereng,
estére szitálja könnyeit fátyla,
adventre hideget harapnak...
akár az éjjelek.
Csendes az erdő,
a fáktól elbúcsúztak a levelek,
fenn az égen
ádáz csatát vívnak
a fekete fellegek.
a november olyan férfias ma,
szájsarkában pipa,
füstszalaggal körülszíjazva
pöfékel, amíg kialszik a
varázs. tollal karcol a kopott
asztalon papírt. bagót sercint,
becsukja a pipakupakot.
Könnyes a felleg, és orkán furakszik,
az ősz szíve csordul, s már hűvös az est,
Két erős őzbak épp bőszen dulakszik,
a fákon elül már az őszi dalest.
Ezüst-ködfátyolos, fény-vesztett őszben
dideregnek a rongyos lombú fák,
elmúlást sóhajtanak a hulló levelek,
élet-halál harcukat remegőn vívják.
Szín-kavalkádok minden irányban másként
Láttatják, hogy ősz színei hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények hogy változnak!
Sorok az öregségről...
Minden nyár véget ér egyszer... itthagy, szelíden elköszön.
Búcsúztatja a lágyan hullámzó elő-őszi szél.
Embernek bármennyire nyár volt az élete, de őszön
Nála is beköszönt már a hűvösödő őszi szél.
Céltalan kóborol
magányos utakon,
szél csípte bokrokon
csüggedten áttáncol.
Világos langy` zöldben bizseregve habzik,
naiv, barátságos, reményt keltőn ravasz,
s szépséges terveiben álmodozón futó,
bimbóiban mocorgó, újszülött tavasz.
Úgy csókolt szíven az ősz, hogy arany palásként hulltam az avarba.
Szabadultam volna, de halványodva olvadtam az alkonyba.
Tobzódnak a felhők,
Szél hajtja őket, vele csatát szítanak,
Az égi csapok megnyílnak.