Ősz
Mint kő a hegy, az ősz figyel,
s lapul beéri ennyivel,
kifent élén a fergeteg
hattyút dalol és elreped,
a csend suttog, s a félelem
avarba gyűjtve ég velem,
a szél fokán, a szál kékjén
gomolygunk mi, a fák és én.
Rezzen az erdő,
barna ölében
indul a szellő,
fürdik a fényben,
járja a táncát,
pezsdül az álom,
rozsdafa ágát
hullani látom!
Ősz volt, mikor egy ködös reggelen -
Még emlékszem, milyen volt,
Nem tudom, mi lett veled,
Csak azt tudom, hogy ősz volt.
S hogy mellkasára vette köntösét,
a nyírfa mély aranyba öltözött,
juhar fonákján gyúlt a tönk-sötét
a bükk-sudár s a szőke szil között
Ezüstfehér hajad ősz,
Átfestette a szürkeség,
De szívem érző fáklya,
Még most is érted ég.
Csendesen, némán sírnak a fák,
Siratják a zöld lombkoronát.
Hallod? Most is dúdol a szél,
Tépdesi a fák levelét.
Hull a levél, itt az ősz.
Bánatos a kicsi őz.
Ázhat-fázhat eleget,
Messze még a kikelet.
Poros úton poroszkál,
Elköszön a délibáb.
A hétszínű szivárványt
Nem látod eső után.
Ma láttam a Halált egy temetőben,
lehelete fekete füst,
tekintete mégis ezüst, sűrű ezüst.
Szép ruhájából, mi megmaradt
reggel csendesen levetette,
itt áll most tépetten, kifosztva,
s fázósan megremeg a teste.
Elszállt a fecske, szél viszi messze,
a hideg napokon fázom dideregve,
szép, szőke kislány, édes, őszi álom,
szívem őt keresi, ő az ideálom.
Hajnal hasad,
harang harsan,
a patakban
halacska van.
Az ősz varázsa
szívembe olvad,
a nyár parazsa
levélbe hamvad.