Ősz
Ilyenkor tér-idő
Keveredik, láthatár: köd.
Sárgul már a határ.
Ködös hajnal, napfény sápadt,
Tőle a határ felszáradt.
Egy fáradt napsugár
tévedt az erdőbe,
sugarával reményt
ébreszt arany fénye.
Még csicsereg a madár,
de már csorog az eresz.
S az én szívem fáj,
mert Te már nem szeretsz.
Amikor az első őszi fagy idején megérzed a tél illatát a légben
Még langyosan simogatta arcomat délelőtt a napfény,
azt sugallta, visszatér a nyár a mai szép, őszi estén,
hittem neki, így kabát helyett volt rajtam csak egy mellény,
libbenve vágtam neki a délutánnak lazán, lengén.
A fák között szél fütyül
rőt kis levél fán csücsül
a fészekben nincs madár
már rég Afrikában jár.
Didereg a levél, búsan zörög,
egy süni bújik elő, kissé nyöszörög,
kis lábai között almát görget,
jó lesz majd, ha a tél itt csörtet.
Kicsit meghal, hogy újra éledjen a világ
Ősz van.
A napfény csillan a didergő szirmokon,
a bársonyos muskátli vöröslő cseppjén.
A napfény csillan a didergő, százszínű leveleken, fényesebbé válik minden.
Nézd a lángoló, csodás, őszi tájat,
rőt-vörös szőttesbe öltözött fákat.
Levelek hullanak, akár a könnyek,
puha avarágy sóhaja a földnek.
Hallgatom csendben az esőt
Amint veri az ablakot
Lágyan beszövi a tetőt
Álmokkal fedi el a Napot
Leple szürke fellegében
Alszik némán a vakító fény
Várva véges idejére
Ébren nem írják tovább a regényt...
(Bokorrímes)
Súlyos esőfelhők - lassan - nehezedtek az erdőre,
Úgy látszott, elvannak, szinte lombozatra könyökölve.
Az esőcseppeket meg valami porlasztó szétverte...
A kavics hangja, hogy lábam alatt ropog,
Mint egy régi tangóharmonika, vinnyog.
A kövek kemények, törik a talpamat,
Arcba vág a temetői fuvallat.
Narancs-vörös színeket horgol az ősz,
a bársony-zöld lombok között elidőz.
Borzol a szél
Fázós reggel
Fák lombjait
Fújja széjjel
Az erdő búskomor, félrongyos a gönce,
rozsdás avarszőnyeg terül már a völgyre.
Tavasszal kedvem bontakozó,
rügyező, illatos, olvadozó,
szeszélyes, bohó, igen szeles,
csepegő ereszes, ezüst deres.