ősz
Eltévedt, elfelejtett, felriasztott, régi emlék.
Álom csupán. Ósdi, elcsavargott, kósza kép.
Gyermek. Apai kéz. Holnap fontosat tennénk.
De látod? Arra fent. Udvara van. A holdnak.
Színüket vesztik
zöld levelek,
érzik a hűvöst,
és a telet.
Nincs miért eltagadni,
magányon emelt elefántcsontbástyák
tornyából szellemed ég-kék palástját
nem lehet megragadni.
Az ősz puha vadállat.
Gyűlő lomb reszket éjjel,
szél kuszálja hajszálad,
kürtőkön fúj szeszéllyel.
bíbor és sárga út
távol kalapos alak fut
s megint a fák csupaszsága
ahogy szemérmük leplét graciőz
könnyedséggel ejtik sárba
mint megannyi éltes dizőz
és a széllel kokettálva
megkarcol gally-ujja...
Gyere ősz, te szelíd haszonállat,
teremjen bőven, mi majd szétmállad,
érjen össze a nálam, a nálad.
a november olyan férfias ma
szája sarkában pipa
füstszalagját körém szíjazza
pöfékel míg kialszik a
varázs s a szívhamut kopott
asztalra szórva sercint
becsattintja a pipakupakot
az este már nyers kint...
A színésznő felébredt,
Hunyorgó szemére süt a nap,
Bár a tekintete már nem éget.
Egy rosszul elsült színdarab.
Mert elmúlik egyszer minden,
elmúlt most bennem a nyár,
üresnek érzem a szívem,
elhervadt ezeregy vágy.
Összehúzott szemmel
jön az ősz maga,
meg is borzong tőle
a holdas éjszaka,
rozsdásodó fűszál
harmatot inhalál,
míg száll az ökörnyál...
Elindul az ősz a kertben,
épp csak köszön, zajt ne keltsen;
szél dúdolja bűvös dalát,
nyárnak küldi hódolatát.
Még szerelem vagy bennem, ősz.
Pedig oly sokszor árnyammá nősz...
Szívemre hűvösödsz, bánat-dér,
korai alkonyidőd elér...
Még szerelem vagy, zsongó varázs,
ahogy ragyogsz, kis hajnalparázs
Tó vize csillan őszi homályban,
Ég színe néz bele, sápadt kék,
Gőgösen loccsan egy hullám háta,
Elterül lomhán, csillan a lég,
Dél fele nap tüze ér, olvad a dér,
szundít az erdő, beoson a tél,
hullik az ágról az őszi levél,
dobban a szívben a csalfa remény.