Őszi erdő
Őszi napsütésben Visegrádon járok,
fent a fellegvárból vén Dunára látok.
Ragyogó az idő, felhő nem zavarja,
őszi falevelek hullnak az avarra.
Őszi sirató
Ökörnyál fröcsög a pletykás ősz szájából,
nem esett messze az alma a fájától,
kormos, bő szoknyája károgó népségnek
nem hagy semmi teret vakító kékségnek
Vackol már az idő a sünnek,
Kergetőzik a homály, a nappal - de még süthet.
Hideg, sötét hajnalok,
levél zörög, hallgatod,
majd az arany szikra él,
körbeölel, dalt mesél,
avar roppanó neszét,
elsimítja szerteszét,
így még nyugodt mind a táj,
az elmúlás sose fáj!
A sárga fény az erdőn megfeszül,
rezegve hullnak földre kis csodák,
avarban így roppanva egyedül
megünneplik az elmúlás torát!
Befogad az erdő,
lassan elszendergő,
búcsút intnek nyárnak
széllel lengő ágak.
Indul a reggel
s benne az ősz.
Hajnali harmat,
száll fel a gőz.
Levélárban állva,
új csodákra várva,
rozsdaszín ruhában
álom a fény!
Életünkbe újra beosont a borongós ősz,
a nyári melegért már hiába is gyötrődsz.
Eddig nem szeretted a bősz napsütést,
előle menekülni éreztél késztetést.
Ősszel kéz a kézben járni,
sárga levelet találni,
Nap fényére egyre várni,
gesztenyefa alá állni!
Rezzen az erdő,
barna ölében
indul a szellő,
fürdik a fényben,
járja a táncát,
pezsdül az álom,
rozsdafa ágát
hullani látom!
Az erdő búskomor, félrongyos a gönce,
rozsdás avarszőnyeg terül már a völgyre.
November
Izzó galagonyák zizzenek a csendben,
búskomor az erdő, ón-könnycseppje cseppen...
Őszapócska repülni tud
- mesélik az emberek -
szelek szárnyán vitorlázik,
közben jó nagyot nevet.
Az őszi erdő útját járom,
A levelek peregve hullnak,
A rőt-arany avarban
A fájdalmak elcsitulnak.