Őszinteség
Könnyeid záporoznak, szíved kong.
Darabokra törte a szíved virágait.
Égőn sajog és több sebből vérzik most.
A sebek nyomán egyszer újra virág nyílik.
Gondolataim írva
a sorokban üzenet,
egyszerű és gyógyító,
őszinte szeretetcsepp.
Valljuk be, mindenki kapni szeret,
bár tudjuk, az isteni szeretet
azt hirdeti, jobb adni, mint kapni.
Ki az, kit használsz?
Egy asszonyt?
Egy szeretőt?
Egy lélekben gyenge nőt.
Kihasználsz?
Hazug világ... óh, kérlek, mondd meg nekem,
hova tűnt a becsület és tisztesség?
E szavakat már rég nem ismerheted,
kihaltak, mint szívekből az emberség.
Lásd, kiteszem a sót...
Nem azért, mert sótlan,
vagy mintha nem bíznék
benned, önmagamban.
Ahogy én szerettem, szeresd annál jobban,
repítsd fel az égig, és a csillagokban
örömének hangjait vigaszul adjad.
Amott a járdán sétáló emberek,
Napsugarak melengetnek, ablakomban merengek,
Magas nyárfákon fekete károgás,
Szívemben nehéz búsulás.
Erénye volt, hogy őszinte,
ám nem szerették cserébe.
Tegnap költészet napja volt,
aztán jött a húsvét; locsoltunk,
most nyakunkon a ballagás,
s holnap már a karácsonyt várjuk,
de mindezek úgy csöpögnek tollunkból,
hogy szinte már hányunk!
Olyan vagy számomra, mint maga az ég.
Látlak, de elérni képtelen vagyok.
Hiába érezlek oly közel magamhoz,
Én azt hiszem, már örökre itt a Földön ragadok.
Hazug világban élek.
Hol a tisztesség
szinte vétek.
Hitele nincs a szavaknak,
mit tegnap mondtak,
ma már tagadnak.
Jelmezünk eggyé forrt velünk,
őseinktől kaptuk.
Családfánk magunkra borul,
s elfedi az arcunk.
Ismét kinyitva szemem,
A külvilágba nézek,
Homályos öntudatlanságomból
Lassanként eszmélek.
Február, karnevál,
Színes forgatag az álarcosbál.
Enyém lesz a legjobb álarc, mondja egy lány,
És ha kell, ezért órákig is sorban áll.