Paradoxon
Versbe gyűjtöm a világot,
szóképekbe, rímekbe,
elültetem a szívemet
az idegen szívekbe.
"A végtelennek fele is végtelen" (eleai Zénón)
Már nem tél, de tavasz sem a délelőtt.
Kék égfedél alatt felhőraj buzog.
A piszkos tócsa, mi hó volt még előbb,
tisztaság paradoxonjaként lucsok.
emberként szívósan és törékenyen levitálunk.
sántán a semmibe ragozzuk az elmúlást,
és az istentelen közönybe bicegünk
a gyűrött rongyba tekert hónaljmankó
adta bársonyos kényelemmel.
Biztosítéka
ment ki csak - nem halott a
szentjánosbogár.
Öntudatlan lét,
katéter lóg, s infúzió -
engedj elmenni!
haikuk a ciklusból
Törvényszerűség
Párhuzamosak
síkjaink - találkozunk:
a végtelenben.
Hol egykor bálvány állt helyette,
most szobrot képet imád a nép.
Hónapja már, ha szemedbe nézek,
Szívem, emészt a rémület.
Egy szép napon elment, itt hagyott,
Csak csókkal és pár szóval búcsúzott.
Messze van már, mint távoli jövő,
Kért és én nem kutatom, hogy ki ő.
Oly magányos a világ, pedig nincs egyedül,
Lelkén ül a bú, s arcán mosoly derül,
S én csak ülök a paradoxon, ott fent a tetején,
Ott fent a mélyben, a lentnek peremén.