Párbeszéd
Isten:
Nézz le a Földre te, nézz fel az égre ma, hol van az álmod?
Régi, kiszáradt erdeid éke lehullt az avarba,
Nap sugarára a cinke se rebben, éneke halk már!
Férfi és Nő:
Férfi:
Hol van az élet így elenyészve a távoli zajban?
Várom a nőt, és vágyom az érzést, mégis a szíve kihült már...
Nincs menedékem, otthon fénye elalszik a ködben,
itt a homályban nem kapok édes asszonyi szót már!
A törpe fák a sár felé hajolnak,
s kerítésdrótot penget sok-sok ág.
Hiába szólok, hangja vész a szónak:
a szél üvölt ránk, és szavamba vág.
Kihez beszélsz ma?
Hallgattál, amíg éltem.
Most sírom hallgat.
...hogyan legyek a hangod?
Hogyan ne legyek teellened,
ha a bűn belém mardos?
Hányszor akartam hozzád érkezni,
de csak bennlaktam a gyors távozásokban.
Ember kelj fel
Ne térdelj a porban!
Kérlek szépen
Mondj el mindent nyomban!
Bormámoros fohász
Borocskámat hörpintgetve
Álomképbe szenderültem.
Méltóbb pincét érdemelne!
Villant fel a terv fejemben.
- Te az elmúláson gondolkodsz?
- Igen, egy őszi, halvány fényen.
- De színes az erdő bronz levele,
és mosolyt csal arcodra hervadhatatlan fénye!
Gyere, pajtás, induljunk el újra,
hol tarka rét vár, s fényes, kék hegyek,
ne bújjunk el, mintha bűnünk volna,
mit gondolnának így az emberek.
Szól az eszem: Mit akarsz még?
Nyolcvankét év még nem volt elég?
Nem kaptál elég szenvedést?
Nem ismerted meg a kétségbeesést?
Mindig nyüzsgő elmém halkul:
Ha nincsen zaj, magára talál,
Megáll, s úgy pihen, hogy tanul.
Büszkén vagyok magyar,
még ha nem is hiszed.
Büszkén vagyok magyar,
másban én nem hiszek.
Uram, újra hallom hívó szavad,
előtted résnyire kitárom kapumat.
Térdem reszket, ajkam dadog,
fogadj el olyannak, amilyen vagyok!