Pirkadat
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Csillagfény vetett rám keresztet,
csillagos hajad leereszted,
szívemre ragyogva leomlik,
szoknyádat felrántod a Holdig.
Léptem alatt alvadt pocsolyák
vékony jégüveg roppanása
szilánkosra töri a csendet,
felébresztve az álmos reggelt.
Érted imádkoztam éjjeleken át,
lelkemmel hívtalak, mert az ismert.
A nappalokon csak lassan folytam át,
s vágytam, hogy mi hiányzik, felismerd.
Vágyom, hogy halhassam simogató hangod,
messze vagy tőlem, az ég lett otthonod.
Várlak minden reggel, várom az ölelést,
de nem látom arcod, sem párnán a gyűrődést.
Jégzuzmókból csillan a pirkadat-opál,
a teamécsnyi fény langyot szórni próbál.
Lebben a nyárfa halványzöld ága,
tócsatükörben nézi magát,
ingovány szélén, a mocsár mélyén,
lombjára csillag rak koronát.
napsütötte reggel
kora pirkadat
gondolatébresztő
harmat simogat
Szabaddá nő az idő - mint a fészekből kiesett,
Pehelytollas fecskefióka, ki szárnyait bontva,
Csivitelve új útra lép. De ugyan - ki nevel fel
Szomorú percet boldog életté? Zamatát ontja
Tücsök hegedül,
Dallamot hintve
Ében-éjszakába,
Pihengető tájba.
A Rüh, a Kosz és az Iszap meséje
Avagy egy szem mazsola a szesztestvérek mindennapjaiból
Kis faluban éldegéltek s éldegélnek talán ma is,
három fura egyén, nem épp női szemnek való pasi.
Kettejük hajlék nélkül, a harmadik a befogadó,
három szesztestvér ők, a három hűséges kocsmalakó.
Finom burgundi az alkony, ahogyan
lecsorog a fények Madonna-bőrén.
A fák csak állnak kéreg-gyűrött pőrén,
levelük méz és borcsöppként lottyan
Szétfolyik az alkony tea-aranya,
fátyla alatt a bíbor pipacsvarázs,
akár pöttyként izzó, mezőnyi parázs.
Darázsbúgók szirmok közé alszanak