Pirkadat
Már csillagok szentjánosbogara a fény,
mit az este szétlehelt a házak felett,
az éjnek holdszembogara messzi remény,
mely itt álmokkal ringat el minden lelket.
Rég nem moccan a levél a szélben,
de bátorság könnyedén elér az éjben,
köréd gyűlnek majd a zápor peremén,
én is ezt tenném, de megtenném!
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Búcsúzik és elköszön a forró nyár,
Nem forog a napraforgó feje már.
Kezdődik az őszi színkavalkád,
Csendesen csobog a kerti kaszkád.
Most, minden más...
(3 soros, zárt-tükrös, visszatérő rímes anafora)
Tavasz fénye uralja a tájat, nézem és látom az új csodákat,
Tavasz fénye uralja a tájat, intve hívogatja várt csodákat...
Tavasz fénye uralja a tájat, nézem és látom az új csodákat.
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Csillagfény vetett rám keresztet,
csillagos hajad leereszted,
szívemre ragyogva leomlik,
szoknyádat felrántod a Holdig.
Léptem alatt alvadt pocsolyák
vékony jégüveg roppanása
szilánkosra töri a csendet,
felébresztve az álmos reggelt.
Érted imádkoztam éjjeleken át,
lelkemmel hívtalak, mert az ismert.
A nappalokon csak lassan folytam át,
s vágytam, hogy mi hiányzik, felismerd.
Vágyom, hogy halhassam simogató hangod,
messze vagy tőlem, az ég lett otthonod.
Várlak minden reggel, várom az ölelést,
de nem látom arcod, sem párnán a gyűrődést.
Jégzuzmókból csillan a pirkadat-opál,
a teamécsnyi fény langyot szórni próbál.
Lebben a nyárfa halványzöld ága,
tócsatükörben nézi magát,
ingovány szélén, a mocsár mélyén,
lombjára csillag rak koronát.
napsütötte reggel
kora pirkadat
gondolatébresztő
harmat simogat
Szabaddá nő az idő - mint a fészekből kiesett,
Pehelytollas fecskefióka, ki szárnyait bontva,
Csivitelve új útra lép. De ugyan - ki nevel fel
Szomorú percet boldog életté? Zamatát ontja
Tücsök hegedül,
Dallamot hintve
Ében-éjszakába,
Pihengető tájba.