Pirkadat
napsütötte reggel
kora pirkadat
gondolatébresztő
harmat simogat
Szabaddá nő az idő - mint a fészekből kiesett,
Pehelytollas fecskefióka, ki szárnyait bontva,
Csivitelve új útra lép. De ugyan - ki nevel fel
Szomorú percet boldog életté? Zamatát ontja
Tücsök hegedül,
Dallamot hintve
Ében-éjszakába,
Pihengető tájba.
Pirkadó reggelnek
Gyöngyharmatos ruhája,
Játszi, színes fényeinek
Dalos minden órája.
Csend ölel vándorfelleget,
szélén millió fényvirág
beborít tűnő éjszakát,
pihen már a tündérvilág.
Már csillagok szentjánosbogara a fény,
mit az este szétlehelt a házak felett,
az éjnek holdszembogara messzi remény,
mely itt álmokkal ringat el minden lelket.
Rég nem moccan a levél a szélben,
de bátorság könnyedén elér az éjben,
köréd gyűlnek majd a zápor peremén,
én is ezt tenném, de megtenném!
Ragyogó kék, szép szemeid,
akár az égen tündöklő csillagok,
néznek le rám, szerelmes tekintettel
tudják, örökre társad maradok.
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Csillagfény vetett rám keresztet,
csillagos hajad leereszted,
szívemre ragyogva leomlik,
szoknyádat felrántod a Holdig.
Léptem alatt alvadt pocsolyák
vékony jégüveg roppanása
szilánkosra töri a csendet,
felébresztve az álmos reggelt.
Vágyom, hogy halhassam simogató hangod,
messze vagy tőlem, az ég lett otthonod.
Várlak minden reggel, várom az ölelést,
de nem látom arcod, sem párnán a gyűrődést.
Jégzuzmókból csillan a pirkadat-opál,
a teamécsnyi fény langyot szórni próbál.