Plátói szerelem
Hömpölygő unalom árad
Szét az emberek testében.
Elvette tőlük a zárlat,
Amit megszoktak egészen.
"Mikor az uccán átment a kedves",
Virágba borul-folyt`, lánctánc folt-láng-olt,
Volt szívem terhes, mely lett-vált éppolykor,
Ózon-gyöngyszemű kisleánytól repdes...
Véled költői ragyogásba vészek el,
Hol érzelem és háború összefér...
Egyedül tévelygek a holdvilágban,
Gyönyörködök a csillagok csodájában,
Arra gondolok, te most hol lehetsz,
Talán te is most kémleled az eget,
Habár messze vagy, és tán nem ezt látod,
De ugyanúgy csillagok vezetik világod.
Nem érlek el Téged, akárhogy akarom,
Mert nem elég hosszú hozzá a karom.
Ettől, bár majd felemészt a fájdalom,
Ezt a verset mégis csak elpoénkodom.
...Mindig egyre mélyebbre,
De csak olyan mélyre...
Plátói szerelem, csak az maradtál,
tudtam, nem lehet, de mégis akartál,
szeretni nem lehet, mert messze vagy,
plátói szerelem, nekem csak az vagy.
Te vagy az én napsugaram,
hozzád szól minden szavam.
Hasamban pillangó repked,
sose látok nálad szebbet.
Tudom, hogy ez lehetetlen,
De még mindig reménykedek,
Mert léted felejthetetlen,
Ám feléd már nem léphetek.
Nem mi választjuk a szerelmet.
A szerelem választ minket.
Ez jutott neked és nekem.
A Plátói szerelem.
Voltál-e már plátói szerelem?
Szerettek-e téged szüntelen?
Légy a titkom,
titkod leszek,
titkot adok,
titkot csenek.
Volt egy világ színnel, s tele élettel,
egy világ, mely számomra színtelen.
Egy világ, melyet a köd ejtett rabul,
itt éltem teljesen láthatatlanul.