Plátói szerelem
Jön a huzat valahonnan,
tán a klíma a szék alatt,
tükörből tré alakom van,
s az idő is elég ramaty.
Légy a titkom,
titkod leszek,
titkot adok,
titkot csenek.
gyöngyszemed kagylóba zárva
mintha fázna oly fekete
szívedbe nagy sebet ejtek
ajkad íve legyen árva
Szétküldözött jelek
egy más világból,
homlokod holdja éjemet
betölti, s bennem világol.
Az ingerküszöb felett
szitáló sólyom a hír,
és meglegyint, ha Rólad ír.
Velem együtt sír-nevet
bennem egy angyali ördög,
vagy ördögi őrangyalka.
Erőtér, tetőző öröm,
galaxisodon átúszok,
elszédülök spirálkörön...
Hömpölygő unalom árad
Szét az emberek testében.
Elvette tőlük a zárlat,
Amit megszoktak egészen.
"Mikor az uccán átment a kedves",
Virágba borul-folyt`, lánctánc folt-láng-olt,
Volt szívem terhes, mely lett-vált éppolykor,
Ózon-gyöngyszemű kisleánytól repdes...
Véled költői ragyogásba vészek el,
Hol érzelem és háború összefér...
Egyedül tévelygek a holdvilágban,
Gyönyörködök a csillagok csodájában,
Arra gondolok, te most hol lehetsz,
Talán te is most kémleled az eget,
Habár messze vagy, és tán nem ezt látod,
De ugyanúgy csillagok vezetik világod.
Nem érlek el Téged, akárhogy akarom,
Mert nem elég hosszú hozzá a karom.
Ettől, bár majd felemészt a fájdalom,
Ezt a verset mégis csak elpoénkodom.
...Mindig egyre mélyebbre,
De csak olyan mélyre...
Tudom, hogy ez lehetetlen,
De még mindig reménykedek,
Mert léted felejthetetlen,
Ám feléd már nem léphetek.