Poéta
Írok, írok, koptatom a tollat,
Közben jön következő gondolat.
A mindig őszinte nem igazán hódol
A konvencióknak, hanem másként módol.
Nézem, látom, hogy a legtöbb ember margón éli életét.
Kik meg bent szép sorokat írják, ott rögzítik a kilétét.
Hányingert kapok tőled poéta
A sors örökké utamba sodor
Darálna már le egy repcsirotor
Vagy dőlne ki alólad a létra
Tudod,
én szerettem volna,
hogy
csak oly versforma
dolog legyen,
ha írom,
a szamárfüles
papíron.
Szépet írnék,
De mi az a szép,
Ha érzéseim szócsokorba fonom épp?
Sápadt holdvilágba
belelóg a bánat.
Felhők penésze
ellepi a tájat.
"Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam."...
Régen volt, de volt, mikor
Egy szót sem ismert nyelvem,
Majd azt mondtam, "nem" - mi volt??? -
Kérdezték megdöbbenve.
A poétáról
Napsütötte udvaron, árnyék... ülök a vén diófa alatt,
Van pennám, meg kiterített papírom, igaz, hogy csak egy falat.
Vakít a szikrázó napfény, agyam jár, zakatol, szülni készül,
Itt az idő, verset kéne rittyentenem innen, úgy emlékül.
Van-e jogom itt lenni?
Gondolataim, érzéseim néha rímbe szedve írni?
- Valamikor réges-rég - mutatott a vén poéta
a mezőn szerteszét -, itt Szerelemvirágok nyíltak...
Ámor varázsszínében pompáztak, a Romantika
Múzsájának énekét hallgatták, megköszönvén: a
Szellők ringató táncát, a Felhők lágy esőcseppjét,
a hatalmas Természetnek szépség-létezésüket,
Nap és Hold örökké-forgó, vigyázó tekintetét,
Emberek hódoló csodálatát, álom-szívüknek...
Kell egy nap,
Mikor a jókedv angyala üdén rám kacsint,
S szemembe könnyet semmi sem legyint.
Mikor a világ, mint varázslatos mesekönyv:
Tárul ki előttem, s mutat csodás hercegnőt.
Az ősz nem láthatóan... erre oldalaz
Közelg` az ősz - Renga-láncvers félhaiku-láncban...
Simogató szél
Csiklandozza őzeket.
Este nincs hőség.
Susogó falomb.