Pokol
Életem egyik széthulló időszakának szögletén
Találkoztam s beszélgettem vele többször én.
Mindig nagyon udvarias, jól öltözött s halk szavú volt,
Útjából mindenki kitért, s előtte mélyen meghajolt.
Majd ha végleg leszakad az ég
Az égboltról csepegő grimasz.
A felismerés, a tudat.
A tékozlás remegő vigasz -
Ha gerincbe vág, mint huzat -
A valóság erős tanmese:
stigmáktól vérző lélek,
valós, posztmodern pokol,
álarcok mögött a tények.
Az egyik út jobbra visz,
a másik meg balra,
elhivatott tömegek
masíroznak rajta.
Mind vagyunk tettes.
Mind vagyunk áldozat.
Mind vagyunk sértett.
Mind okozunk kínokat.
Nézz szét, ember, mondd, te most mit teszel?
Nem érzed, hogy a világ, amit építettél, most lángol,
Széthullik lassan darabjaira minden, míg csak nézel,
Feledésbe merül az élet, és utolér a földön itt a pokol.
Aki meleget várt mára...
Lefagyhat a keze, lába.
Ó, március, tavaszhírnök!
Eltévedtél, tán nem is jössz?
Ma is mikor kinyitom szemem,
mint minden reggel,
remény van bennem,
az élet nyomot hagy szívemen.
A szívem végül megszakad,
homorú, szikes hídra lép,
szénné égve már nem vacog,
pokolba taszít, nem regél.
Én régen úgy gondoltam,
mindenki harcol démonokkal.
Mindenkinek van sajátja,
aki meglátogatja álmába`.
Lelkemen foltokat hagy a Pokol füstje,
Bár én már nem férek be a nagy üstbe.
Sokan voltak előttem a sorban,
Én csak vártam, nem tolakodtam.
A világnak végén
ülök a semmi szélén.
Előttem a nincsen,
mögöttem már minden.