Pusztulás
Majd ha végleg leszakad az ég
Az égboltról csepegő grimasz.
A felismerés, a tudat.
A tékozlás remegő vigasz -
Ha gerincbe vág, mint huzat -
Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.
Gyenge kis csalogány száll egy megtört ágra,
Onnan néz le búsan a szomorú tájra...
Hirtelen, mint egy pillantás,
zúgott vakító villanás.
Fekete robajjal ránk szakadt
sötét-türkizkék áradat.
Sarjad már az erdő, száll tavaszi pára,
mindent takaró köd ül rá a határra.
Minden szórtan, szerteszét.
Kezek és lábak erdejét
látjuk a vászonra festve fel.
Pusztulás... Senki nem felel.
Morajló tenger bánatosan hallatja hangját,
fekete foltok, mint könyörtelen halál.
Műanyag szárnyakon
repül az életünk.
Kímélő ágyakon
cigivel ébredünk.
A vad, tüzes szörnyeteg
most felütötte torz fejét.
Nincs értelem, s a küzdelem
mindent szertetép.
Fenyők állnak vigyázzban,
akác integet,
mely roskatag.
Köztük e pad
egy csöndes kis sziget.
Kiskatonák sorba állnak,
mert üzent Ő a világnak.
Sokan halljuk az Ő szavát,
leírjuk, amit magyaráz.
Először csak csordogált titkos rejtekén,
a gát oldalának eldugott szegletén.
Volt, aki látta és szavát eresztette,
de felül leintették és ez lett a veszte
mindenkinek.
Légbuborék csak a Földünk mennyei kék csodagömbben -
Vékonyodó fátylát pusztulni ki látja ledöbben.
Fülledt nyári éjeken
összebújnak a tornyok. Felettük menekül egy üstökös
és szépítkeznek a csillagok. A végtelenig is ellátnak...
Jaj, te világ! Már a bánat
rád szabadult, szerteárad...
Mert a vegyszer árja terjed,
vidék, város ettől szenved,
mint a köd, ül rá a tájra,
szétterül a nagyvilágra,
pusztul tőle ember, állat,
szétmarja a kertet, házat...