Rád gondolok
Esőgyöngyöt fűz a szellő
levéltelen ágon,
míg pihen a bárányfelhő
sűrű magas fákon...
Állok a mában, a tegnap után
izzik-e tűz még a múlt hamuján;
oly gyorsan fogynak a pillanatok,
hajnallal kelnek az új holnapok.
Kell néha egy mosoly, a mosolyra válasz,
egy apró gesztus is gyakran lehet támasz...
Kapuk nyíltak hajnalban lelkemben,
a valóságon álmomban átléptem.
Szemem zárva, kinyitni nem mertem,
féltem, álmom elillan, ellebben.
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.
Sosem gondoltam arra, hogy egy hűvös, szürke kövön térdepelve,
keserű szívvel ezerszer gondolok rád.
Arra, hogy szíved a hűvös föld alatt fázósan a tavaszra vár,
hogy majd virágok közt kézen fogva, sétálva jár.
Lehullott csillagod hunyorog, mint millióké csendben,
talán még néhányat ver szíved akkor is, ha elmúlt a nyár.
Ahogy fogynak a májusi napok,
Több éjen hosszan fenn vagyok,
Álmodnék én, de még nem merek,
Vár még feladat, nincs még "vége lett".
Vár még a jó idő, a napsütés, fuvallat,
Pihenést hozó, s éjjeli nyugalmat.
Kortyoltam kicsit
a múlt poharából:
sétáltam ismét
a romokon,
elmerengtem
a tegnap varázsán:
ma teljesen
másként gondolom.
Ábránd lebben őrizetlen,
hosszan ringat néma csendben,
a kételyek elhallgatnak,
ma valónak álmodhatlak.
Feléd visz az utam, bármerre is legyél,
gondolatom hozzád minden úton elér.
Egymáshoz tartozunk,
mint hárfa a dalhoz;
mint ködös gyöngyharmat
őszi lombhulláshoz,
itt élsz a szívemben,
mint lant húrján a dal,
mint fénylő napsugár,
mint felhőtlen kacaj.
Elveszett vagyok,
ha nem láthatlak,
tiszta szemű
józan eszű
csillagok.
Végtelen távolban, felhők fátylában,
Háborgó tengeren, kietlen pusztában,
Forró nap tüzében, szakadó esőben,
Mocsaras vidéken, árnyékos erdőben...