Rád gondolok
Mikor jut eszembe?
Ha útnak indulok.
Miről jut eszembe?
Ha zenét hallgatok.
Szerelem lenne ez?
Nem, nem hiszem.
Reménytelenség és
Fájó gyötrelem.
Egy újabb reggel,
de te nem vagy itt.
Rád gondolok,
de te nem vagy itt.
Nem tudom, nem értem.
Miből él a remény?
Ha minden ellene szól,
Szívünk miért remél?
Sokszor, mikor rád gondolok,
Csak annyit szeretnék írni
Csupa nagybetűvel, hogy SZERETLEK.
Sokszor, mikor rád gondolok,
Nem tudok mást, mint csak sírni
És azt írni, hogy NEEEM! Elvesztelek.
Esőgyöngyöt fűz a szellő
levéltelen ágon,
míg pihen a bárányfelhő
sűrű magas fákon...
Állok a mában, a tegnap után
izzik-e tűz még a múlt hamuján;
oly gyorsan fogynak a pillanatok,
hajnallal kelnek az új holnapok.
Kell néha egy mosoly, a mosolyra válasz,
egy apró gesztus is gyakran lehet támasz...
Kapuk nyíltak hajnalban lelkemben,
a valóságon álmomban átléptem.
Szemem zárva, kinyitni nem mertem,
féltem, álmom elillan, ellebben.
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.
Sosem gondoltam arra, hogy egy hűvös, szürke kövön térdepelve,
keserű szívvel ezerszer gondolok rád.
Arra, hogy szíved a hűvös föld alatt fázósan a tavaszra vár,
hogy majd virágok közt kézen fogva, sétálva jár.
Lehullott csillagod hunyorog, mint millióké csendben,
talán még néhányat ver szíved akkor is, ha elmúlt a nyár.
Ahogy fogynak a májusi napok,
Több éjen hosszan fenn vagyok,
Álmodnék én, de még nem merek,
Vár még feladat, nincs még "vége lett".
Vár még a jó idő, a napsütés, fuvallat,
Pihenést hozó, s éjjeli nyugalmat.
Kortyoltam kicsit
a múlt poharából:
sétáltam ismét
a romokon,
elmerengtem
a tegnap varázsán:
ma teljesen
másként gondolom.
Ábránd lebben őrizetlen,
hosszan ringat néma csendben,
a kételyek elhallgatnak,
ma valónak álmodhatlak.