Reggel
Mikor nem is várta, hirtelen tört rá a bánat.
S már ott feküdt mellette az ágyba,
és egyre csak húzza, nem viszi már a lába.
Feloldja lassan önmagát a hajnal,
mint derengő óceán a rét felett,
világgá ébredő hangokat ringat,
karmazsin-foszlány felhőket terelget.
A megfejthetetlen
Táncol pilládon, krém-puha ágyon
nyárízű csókokkal hallgatag int.
Emléken libben, álomszín kertben
virághintából vágy-illatot hint.
Nem több, csak egyetlen nap az élet,
a reggel felébred, alszik az éj,
holnapom kérészként idetéved,
fodrozódik, mint egy hullámtaréj.
Próbálok megkapaszkodni egy hangban.
Szól hozzám puhán, édesen és halkan.
Csengenek benne a reggeli edények,
benne bong egy szerethetőbb élet,
és illata is van: mindig más, de mindig
telített gondoskodás. Szertefut a híg
Álomtündér perdült, fordult,
reám csókolt pöttynyi csodát,
csipketövis oltalmában
elhintette csillagporát
Hajnalban zöld
parkban
tarka cica ül a
fűben.
Úgy emlékszem rája, mintha ma lett volna,
gyermeknap reggelén kelepelt a gólya.
Ki is szaladtam én a házunk elébe,
sárgalábú gólya szállott a kéményre.
Csöndes este dőlt a fákra,
bíbor arca elborult;
zárta csőrét némaságra,
s rejtekére elvonult
Szoknyaként bukik szememre két szenes,
repeső szárny, varjak színes-kormos tolla
csiklandozza torkom, csepegve-csorogva
folydogál a télnek vége, s körmével égnek
meredve repeszti a mennyre fagyott kéket.
Álmos a reggel, szürke. Az égen
felhő terpeszkedik, büszke.
Csizmája a földig lelóg, sáros.
Esővel hinti a rejtőzködő várost.
Felhőt pöfögnek rozsdamarta kémények,
az ébredő nap arcát fátyollal fedik,
s ott füstöt lehelve, mintha égnének,
ahogy a narancs-eget lágyan átszelik.
Kertek alatt oson,
sompolyog a tavasz,
szelíden süt a nap,
de az idő ravasz.