Remény
Hol van a szerelmes Múzsa,
mely lelket ébresztett?
Hol van Ő,
kinek léte reményt adott
egy félembernek?
Öreg Hold az égen egy történetet mesélt
arról a kislányról, ki mindig szívből remélt.
De ahogy rohantak a gyorsan pergő évek,
egy pillanat alatt a kislány is felnőtté érett.
Köpködés és haragvás,
Egymásnak is aláás,
Önzés, ármány, csalódás,
Ilyen ez a vallomás.
Kitisztult az ég, s fényesen
ragyogott a Hold.
Hideg, januári este volt.
Elvitte a szél a mosolyomat.
Ha elkapod, megtudhatod a titkomat.
Hogyha tetszett, engedd tovább,
s tedd mellé a sajátodat.
Leoltottuk már a villanyt,
de még nyitva a garázs,
látom, hogy a kazánunkban
piroslik még a parázs.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.
Mint egy földre szállt angyal, úgy jöttél felém,
kifényesedett számomra a remény.
Révedezni kezdett szemem a kómából,
lelkem is kilépett a valóságból.
Mennyi fakult emlék,
mi évek alatt gyűlt,
némelyik felvétel
feledésbe merült.
Fenyőfákon fény ragyog,
olyan, mint egy álom,
téli idő vánszorog
botladozó lábon.
Közeleg az újév,
elröpült a régi,
Isten tetteimet
vajon számon kéri?
Nem várlak többé,
talán még fájni fog,
ahogy szembejössz,
gondolatom csak vánszorog.