Remény
Van egy álmom,
egy képtelen, őrült álom,
hogy a halál nem a vég,
s hogy az elmúlás röpke semmiség.
A költő embernek csapongó a lelke,
pattogó rímek közt születik meg verse.
Lánglelke örökké lerázza láncait,
mindennap kergeti feltörő vágyait.
Közeledik halkan lépted,
titokban már lelkem ölel,
átkarolnak az emlékek,
tudtam, hogy nemcsak vendégnek
jöttél a szívemhez közel.
A világ, mint kis tábla,
Színe fekete és hófehér.
Szüless bármely pontjára,
Egy négyzet mindig is tiéd.
Csak ülök és sírok,
Bámulom a lapot,
De írni nem tudok,
Tehetetlen vagyok.
...fakeresztjén feszült teste,
hitvány tettek marták sebét,
minden ádáz kínját leste.
Ereimben hűvös a vágy,
árnyak lesnek a szív körül,
hangodat álmom szövi át,
az emlék lopva menekül.
Ébred a Hold
álmok tüzében,
gyönggyé lesz fénye
a végtelen éjben.
...láttalak!
Csak egy pillanat,
nem több!
Előttem repdestél,
könnyű szárnyadról
szivárvány szállt felém...
Haza akarlak vinni,
Szépen elcsomagolni,
Szeretnélek hívni,
De sorsunk meg kell még írni.
Fent az égen süt a nap
Forrón tűz sőt éget
Előre-hátra végtelen sivatag
Ahova a vándor épp betévedt
Felfénylő remény, te csaló!
Nem látszik tőled a való.
Az életet élni s közben szüntelen remélni
Várni a jóra a meg nem kaphatóra
Ezek vagyunk mi boldog s boldogtalan...
Nézz le rám, ó, hogy is hívják,
Nagyhatalmú, kit nem nevezek.
Zúdítsd rám bűneim súlyát,
A keresztem hadd vigyem el.
Keleti Pályaudvar
addig marináltad az ajkaimat
míg nem tudtam levegőt venni
a dolog a vágyról ennyi.