Remény
(bokorrímes)
Óh, te élet, mondd meg, van még valamilyen terved velem?
Mint kishajót a Balaton vize, hullámoztatsz engem...
Nem tudom, mondtam-e már, eluralkodott az elegem...
Van, hogy meg kell állni. Van, hogy befelé kell figyelni.
Van, hogy nem hallod szíved szavát, és ha tetszik, ha nem, a vállalt út vár most terád.
Félelmed nagyobb volt, mint a valóság.
Nyitott az út, ami most vár terád.
Nézek, de nem látok.
Fényben a sötétség, átkok.
Támad a szél, iramlik az árok,
Tapogatózva, félve járok...
Nyújtózó csönd ásít,
bennem mosoly éled,
a perc táncra csábít,
őrzi még emléked.
Törpe apostol(ok)
Mindenki viszi...
Cipeli a súlyt.
Hát nem látod?
Mindenkinek van
Keresztje!
Világunk a gonosz gigászi játszótere.
Olcsó játékszerként bánik velünk, majd
kifacsarva félredob bennünket egy poros
sarokba. Miért hagytuk, hogy így legyen?
A kitartás csak annyi tán,
hogy megyünk Jóisten útján.
Hitet keresve a lélek után,
a süllyedő világ dágványán...
Becsengettek iskolánkban,
indulok, mert várnak.
Vállamon pihen jelképe
jövőnek, tudásnak.
Mennyi szép van, mennyi jó!
Mennyi dallam, mennyi szó!
A lélek biztosíték bennünk
Örök halhatatlanságra.
A test csak porhüvely, ahogyan
Magasra törő sas kalitkája.
Merengő-fényes csillagok,
harmatot síró hajnalok,
hűvösebb alkonyi est
lelkembe borzongást csent.
Ötven év felett is
lehet szép az élet,
őszi virágzásban
szomjazik a lélek.
Rokkámon új ruhát fon
aranyszállal a remény,
a régi már elavult, elhasznált,
rongyossá szakadt szegény.
Szeptember örömét, október aranyát
ki őrzi meg nékem?
Hiszen odakinn már novemberi ködök
suttognak az éjben!
Érzem, hogy ez a nap csodás lesz,
hisz a rigó is dallal ébresztett.