Remény
Erdő ölén elfeledett, porlepte kis kunyhó állt,
ablakában hajdan pompás muskátli kókadozott,
rozsdás, kavargó avarral telt meg néma tornáca,
borús tekintettel kósza vándorra vágyakozott.
Éber álomban
Mostanában bennragad a szó,
Szólnák, de nincs mondanivaló,
Csak kaotikus hangfoszlányok,
Ki értené a balgaságot...
Hiszen kint tegnap még rügyeztek a fák,
locsolta illatát az orgona,
s a tó kuruttyoló békák hona
volt, hol pecázgattak az édesapák.
Por siklik a széllel lágyan,
árvácskák és puha szöszök
szundikálnak egymás között
vacogva a virágágyban.
Álmot karcol az éjszakába
a kóborló, terhes gondolat,
álmodná is fűbe-fába...
Mindjárt vége, ember!
Ködös lett az idő mára,
Vihar ült a láthatárra,
Eltűnt a Nap a horizonton,
Sikoly hallatszódik a fronton.
Bezárva a négy fal közé,
rám néz egy kis üveg rozé.
Gondolataim most némák,
mindenhol elhervadt rózsák.
Bár már rég elmúlt, mégis él
az, hogy ő valamiért fél.
Mitől, kérdezem magamtól,
de választ nem ad magától.
A halál csak a kezdet
Döbbent arccal, mosolytalanul,
pilláinkon könnycsepp
gurul
...te buta, buta lány
Mi a remény? Vágy és álom.
Úgy is indul, lepkeszárnyon.
Szellőrózsa szirmára száll,
Pillesúlyát bírja a szár.
Virágillat lengi körül,
Boldog jövőt nézve örül.
Igen, Ő az, ki borúra örök derűt hozott
Egy nyárias napon, mikor megszülettél
Igen, Ő az, kiért szeretetem sosem kopott.
Szívem örök birtoklója csak Te lettél.
Hullik a könny, jön magától.
Szivárványcsepp szem sarkából,
érzelemnek forró jele
arcomon folyik lefele.
A Központtal való viszony évtizedes története
(2010)
Régen, mikor a világ
énkörülöttem forgott,
hozták is a svédasztalt,
mikor a gyomrom korgott.
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
Csak fekszem a kemény földön,
Éltető szerveim légiesen lebegnek...