Remény
Mindjárt vége, ember!
Ködös lett az idő mára,
Vihar ült a láthatárra,
Eltűnt a Nap a horizonton,
Sikoly hallatszódik a fronton.
Bezárva a négy fal közé,
rám néz egy kis üveg rozé.
Gondolataim most némák,
mindenhol elhervadt rózsák.
Bár már rég elmúlt, mégis él
az, hogy ő valamiért fél.
Mitől, kérdezem magamtól,
de választ nem ad magától.
A halál csak a kezdet
Döbbent arccal, mosolytalanul,
pilláinkon könnycsepp
gurul
...te buta, buta lány
Mi a remény? Vágy és álom.
Úgy is indul, lepkeszárnyon.
Szellőrózsa szirmára száll,
Pillesúlyát bírja a szár.
Virágillat lengi körül,
Boldog jövőt nézve örül.
Igen, Ő az, ki borúra örök derűt hozott
Egy nyárias napon, mikor megszülettél
Igen, Ő az, kiért szeretetem sosem kopott.
Szívem örök birtoklója csak Te lettél.
Hullik a könny, jön magától.
Szivárványcsepp szem sarkából,
érzelemnek forró jele
arcomon folyik lefele.
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
Csak fekszem a kemény földön,
Éltető szerveim légiesen lebegnek...
Lassan megtelnek életem lapjai,
ölelő emlékek múltam rabjai,
szúrágta percek a tűnő időben,
vállukon csak hitehagyott remények
szállnak fakó-kék égre, és zenélnek
valami édes-bús, fájó dallamot.
Félhomályban elmerengve
tollat veszek a kezembe.
Képzeletem szárnyalását
szürke magányba temetve.
Mondd, milyen vagyok? Úgy dereng,
hogy lelkem egy elárvult bűntudat?
Ne légy feszült! Csak engedd, hogy
én mutassak utat!
Itt születtem én is a fényes Hold alatt,
ugyanúgy nekem is vörösen tündököl
égen az alkonyat.
A Föld nemcsak nekem tartogat sok csodát,
s ha óvni is tudnánk, a szelíd természet
nem gyűrné homlokát.
Lelódítod, mi a szívedben van,
S játszadozol a hazug szavakkal,
Miközben az életed csak elvan,
És összefogsz a tudattalannal.
Égboltot takaró fák között húzódva,
Hol köves, hol füves, hol csak a föld maga,
Vezet át egy mesén az erdőlélek,
Virágokat, bokrokat érintve meg az ének,
Szól halványan, körülölel,
Ha hagyod, kézen fogva visz el.