Remény
Kong a harangszó,
Petárdák robaja szól.
Búcsúzik a múlt.
Küldetésszerű életeknél
Nem lehet árnyékot kizárni,
Mert maga az árnyék képezi
A munkát, amit át kell törni.
Testemből kizuhant a lelkem,
a padlóra koppant szép csendben.
Tavasz fakaszt
rügyeket szíveken,
aztán hamar avart tapos a láb,
gyümölcsöt érlelő nyár
ásít nagyokat az őszre,
ifjúságunk elszáll örökre!
A remény szívem húrjain
játssza keserű dalát,
míg én könnyeimmel írom
neked a balladát.
Ma már úgy húzzuk le magunkat a szennybe,
mintha tiszta dolog létünkben nem lenne.
Figyeljük, hogy milyen rosszat tesz a másik.
Ott bent nem érezzük? Valami hibádzik.
Hamarosan sátrat bont a nyár,
Szótlan tovaoson... Ó, mily kár.
Délre szállnak a fecskék, darvak,
A fészkek üresek maradnak.
Sötét felhők tornyosulnak
A kisvárosi állomás fölött.
Ablak előtt
ad muzsikát
vén szerető,
alkonyi láng.
Gáncs nélküli hősök ma már nem születnek.
Dal csak azokról szól, kiket földbe tettek!
Történetnek vége. Régen Mennyben járnak,
nincs több megmentője felfordult világnak!
Kérlek, adj nekem méltóságot
nyűgre, bánatra, veszélyre,
úgy viseljem, mit az élet rám sóz,
ne törjek több darabra mégse.
Rajtam maradt valami átok,
ringat az álmatlan éjszaka,
ébreszt az álmos reggel,
lucskos életem, sáros életem
hol hagytam el, és hol találom?
Lappang bennem a kórsága,
Ezt nem korrigálják korsók,
Lassan, csendben a holtágban
Elhalnak a napraforgók...
Lágy szellő halkan jár
a csodás tavaszban,
ezernyi hangaszál
harmattól ázottan
a réten pompázik,
ragyogó tavasz van!