Reménység
Csak azért se mondom, hogy itt a vége,
Csak azért is folytatom, ha megsebez is az élet.
Csak azért se mondom, kemény a padló,
Csak azért is felállok és megyek tovább.
Az est némán körülölel,
Zenedobozból halk zongoraszó nyomja el,
Gondolatok cikáznak gondok körül,
Megoldást nem-igen találok,
Azonban egy hang súgja, add fel most már!
Megállt a levegő, semmi se moccan,
tornádó előtti csend,
távoli, unott kis sziréna hosszan
nyomná, de végül lecseng.
Életem hatvanegyedik évének ajtaja csendesen bezárul.
Életem hatvankettedik évének kapuja lassan kitárul.
Férfikésztetés
Mennyire személyes ez a nőnapi este,
mely másnak virágünnep mélyillattal telten,
de nekem gondolatsor és szívvágyténfergés,
ám mankóm a jóremény s a férfikésztetés...
Maradj! A szív, ha nem dobban, megreped,
még nem késő, hadd lobogjon életed!
Indulj el, fedezz fel új világokat:
hagyd, hogy elvigyen bárhová a vonat,
talán elbűvöl az Adria bája,
s csendben ringat Velence gondolája.
Ó, ha a nő még ma is nő volna,
minden férfi lábukra omolna,
ámde a nőket ma más fából faragják,
edzetik őket és azután maratják.
Könny éltette penészvirág
rongyom fodrai közt virít.
Zsebemben megbújó imám
titkon alázatra csitít.
Ősi nemzet sarcolt talpán ujjnyi kiképzés,
csupasz bőrén vacogva kottáz a naptár....
Keserű mosoly ül kába fejemben,
Bensőm zubog enyhe remegésben,
Magam kis porszemnek érzem,
Ahogy néz le rám e szent perem.
Szeretnék valakit szeretni,
S nem a szerelembe szerelmes lenni,
Elmenni messzire, s álmodni,
Egy más világban valakit szeretni.
Fagyos levegő járja át az éjszakát,
Egy fenyő illata tölti be a kis szobát.
Magányosan várja, hogy valaki feldíszítse,
S én rád várok, hogy hozzám végre hazagyere.
Hiszek a csodákban.
Ott van a meleg szobákban,
ölelésben, igaz szóban,
napsütésben, szivárványban.