Reménytelen szerelem
A szavakon túl
(Rózsa és a vándor története 1.)
Egy magányos rózsaszál búsan hallgat,
a megfáradt vándor épp arra ballag.
Túl közel az est most továbbállni.
Drága rózsám, engedj megszállni.
Nem érlek el Téged, akárhogy akarom,
Mert nem elég hosszú hozzá a karom.
Ettől, bár majd felemészt a fájdalom,
Ezt a verset mégis csak elpoénkodom.
A remény szívem húrjain
játssza keserű dalát,
míg én könnyeimmel írom
neked a balladát.
Lángoktól csorduló pagonyban ülök,
kábán nézelődök szanaszét.
Hervad a gondolat, beleszédülök,
csikorog a forgó tarka rét
a hiányod.
Déli pályaudvar
Most én köszöntem így el.
Úgy érezted, menned kell.
Túlkombinált érzelmek.
Hogy maradj, nem kértelek.
Nap tüze perzsel a nyárias őszben,
sünmalac piszmog a vén fa tövén,
álmosan pittyeg egy pöttöm ökörszem,
gesztenye koppan a járda kövén.
Lennék a kéz, mely simítja arcodat,
Lennék a fül, mely hallgatja hangodat,
Lennék a száj, mely gyűjti csókodat,
Lennék a csók, mely érinti ajkadat.
Oly sokszor mondtad, hogy jó vagyok,
Mégis eldobtál, mint egy kődarabot!
Hogy kezdődött minden? Mikor szerettem belé?
Az első pillanatban? Már amikor nyújtotta a kezét?
Szemembe nézett, és ott lett végem egyből?
Vagy később támadt Ámor távolról, lesből?
Szőke lennék, kék szemű,
kunságomban nem konok.
Lennék hűvös, egyszerű
- cseresznyeszáj, mi locsog.
...mint vihar a nyers habokat,
s a vágyakozás árvize önti
el kiéhezett tudatomat.
Egyedül tévelygek a holdvilágban,
Gyönyörködök a csillagok csodájában,
Arra gondolok, te most hol lehetsz,
Talán te is most kémleled az eget,
Habár messze vagy, és tán nem ezt látod,
De ugyanúgy csillagok vezetik világod.
Újabb napra ébredt a hajnal,
de ma sem biztat semmi jóval,
körülölel a képek néma csendje,
de senki nincs, ki e csendet megtörje.
Utolsó útján araszol a bárka,
a hídon korosodó kapitány,
régen viharos tengereket járta,
ma csak sekély vizeken navigál.
mint alkonyatkor a sötét
ahogy lassan lopózva
észrevétlenül átölel
olyan csendben
köszönés nélkül
oldalogtam el