Rímek
Haláli kép
A sövényben az iszonyatos mozdony.
Az ablakon a könyörtelen hajnal...
Alig aludtam az elmúlt éjjelen,
párnámat épphogy csak érintettem,
mert hirtelen szokatlan mélységekből
gondolatok százai kúsztak elő.
Gyermekként még nem írtam verseket,
sem szépeket, sem nyerseket,
nem hiányzott a líra, a rím,
de eljátszottam mások rímein,
leírtam azt, hogy: hajnalok,
s alája írtam: angyalok.
Szavakkal és rímekkel
harcoltam a szíveddel.
A szemedre hallgattam,
így meg persze
egyre beljebb haladtam.
letűnnek, úgy mint a Nap nyugaton.
"nincs veszve semmi", magad nyugtatod
azt a rakoncátlan magányos lényt,
ki két pofára nyeli el a fényt.
úsznak a bálnák az égen.
olaj nélkül siklanak tova,
s pöfékelnek kicsiny pipájukból,
melynek füstje elszáll isten tudja hova.
Csend van, hajnalpír.
Városrész meghal,
Százszorszép dallal sír.
Világ
Miért Én? Miért Én? Miért Én?
Miért Én fájok mindennek a végén?
Miért te? Miért ti? Miért ők?
Miért nem vagytok Velem megértők?
Barna volt a szeme.
Vagy talán fekete,
Néztem ahogy aludt,
Féltem - hogy felkelek.
Nekem a vers, ha nem rímel,
az olyan, mint a nyers étel,
mert nincsen benne dallam,
nem mondhatom el dalban.
tudom, mivé nem kell lenni
Nem leszek író, mert nem hagyom magam.
Nem leszek festő, mert nem festem magam.
Mint a Fuvallat, úgy röppent hozzám A Vers,
Valami távoli idők kezdetétől
Hirtelen erős fuvallat hozta ide hozzám,
S letelepedve itt-ott, megfertőzve engem.
Mondják írjak rímeket.
Parancsszóra nem lehet.
A költő embernek csapongó a lelke,
pattogó rímek közt születik meg verse.
Lánglelke örökké lerázza láncait,
mindennap kergeti feltörő vágyait.