Rövid
Aranyló napkorong
ég és föld határán
zöld dombra teríti
még izzó palástját.
A falak némán közelednek felém,
s néha az ablakba üvölteném,
ha van erény,
hová tűnt a remény?
Esőcsepp libben a felhős, szürke égen,
friss illatot áraszt, míg lehull a mélybe.
Hömpölygő őserő,
sziklákon csörtető,
nagy mélybe zuhanó...
Pipacsfejekkel játszik a hajnal,
piros kelyhekben pár cseppnyi harmat...
Nádszálak közé
bújt el a tavasz,
szép nyárnak öltözött,
így lett nagy kamasz.
Susog a szél
mély, alt hangon,
fülembe búg
egy kis sanzont.
Bágyatag erdőn
dermesztő hideg,
a kopasz vessző
fázik, didereg.
Copfos kislány fűben ül,
a kezében nyuszifül.
Hópehelykristály, csillogó csoda,
tenyéren viszem, adnám már oda...
Átkarol a jóérzés, mosoly ül a számon,
a lelkem megpihent, elringat egy álom.
Repüljön álmod valóságszárnyon,
érintse vállad meg, mint a bársony.