Rövid
fehér csend tekint
fagyos teret kint
lapátol a szél
még remél a tél
Szőke kalásszá
Nemesül a táj -
Recés barázdát
Gurít a szántó
A pici szobámban érintenek a reggelek,
Egyedül vagyok, de nem is reszketek.
Köszönöm, hogy alhattam benned,
Meghálálom, csinálok neked rendet.
Mondd, kell-e rím?
Ha nem lesz írni már mire...
S a fák néma jajjal dőlnek el.
Fakó táj, sűrű köd,
Pöndörödött ciher -
Őz inal, avar zörg`
Fent cinege pityeg.
Sírboltok alatt alszik az élet,
És pókhálócsipkések a jajok,
Teaízű féltés semmivé lett -
Fel-felsajdulnak a nappalok.
Nemlétemnek
Nincs hiánya
Csepp
A vizes ablakon
Se látszik
Felszáradok
Nyomtalan...
Miért van az, hogy ennyi mindent nem érthetek?
Tócsák csak, hol vannak ettől még a tengerek.
"Itt kuksolok a szilvafák között,"
Lédús termések hullanak halkan,
Varjak kárognak tömött ág fölött,
Viaszhéjakon méhdongás harsan.
"A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,"
Bronz virágpor leng napszítta bibéken.
Halk bogárzönge is szendereg lassan -
Szárnyillanás sem suhog a magasban.
Meggondolatlanságomból ácsolt,
Gonosz világ által kovácsolt,
Vagy csak a körülményekből alkotott
Személyes poklomban tűzvészt oltok...
Groteszk gondolatok csipkézik az elmém,
Elhervad a jelen, nem tudom, hol vagyok.
Pitypangok szirmán csillog a napfény,
Fákra csicsergést százszorszép bókol,
Könnyed szellő friss lombokat borzol,
S mandulaszirmokat szór szerteszét.