Rövid
Fakó táj, sűrű köd,
Pöndörödött ciher -
Őz inal, avar zörg`
Fent cinege pityeg.
Sírboltok alatt alszik az élet,
És pókhálócsipkések a jajok,
Teaízű féltés semmivé lett -
Fel-felsajdulnak a nappalok.
Nemlétemnek
Nincs hiánya
Csepp
A vizes ablakon
Se látszik
Felszáradok
Nyomtalan...
Miért van az, hogy ennyi mindent nem érthetek?
Tócsák csak, hol vannak ettől még a tengerek.
"Itt kuksolok a szilvafák között,"
Lédús termések hullanak halkan,
Varjak kárognak tömött ág fölött,
Viaszhéjakon méhdongás harsan.
"A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,"
Bronz virágpor leng napszítta bibéken.
Halk bogárzönge is szendereg lassan -
Szárnyillanás sem suhog a magasban.
Meggondolatlanságomból ácsolt,
Gonosz világ által kovácsolt,
Vagy csak a körülményekből alkotott
Személyes poklomban tűzvészt oltok...
Groteszk gondolatok csipkézik az elmém,
Elhervad a jelen, nem tudom, hol vagyok.
Pitypangok szirmán csillog a napfény,
Fákra csicsergést százszorszép bókol,
Könnyed szellő friss lombokat borzol,
S mandulaszirmokat szór szerteszét.
Puha ködpaplant ringat a táj,
Idill pihen cinkéknek fészkén,
Az erdő is elcsendesült már -
Holdfény ül tűlevelek szélén...
Csipkét horgol
Fákra az ősz -
Domboldalon
Napfény időz.