Séta
Sétálok a kihalt utcákon,
Senki más, csak az árnyékom
Lépkedett mellettem csendesen,
És én kereslek benne szüntelen.
A házunk most nem lakatlan,
nem búsulok egymagamban.
Parázstól izzik a katlan,
ez persze nem is szokatlan.
Ó, szép bimbózó tavaszunk,
mézcsorgató forró nyarunk!
Sokasodik a tegnapunk,
sokasodik a tegnapunk!
Mosolygó folyó, mély és halk szavú,
minden hullám egy csók a part kövén,
az őszi táj szerelemillatú,
felhők szegélyén ezüst csík a fény.
Kint a fák lombjai alatt
Az alkonyat bíborában
Nyírfák levélsusogása
Az, mi minket betakargat.
Megérkezett május, kiöltözött szépen,
smaragdszínű fűben virágokon lépdel.
Csak ballagunk, mint ki sétál...
Csak ballagunk, mint kis sétál,
de ez oly másmilyen,
búcsú-ízű ajkunk fanyar,
s mégis édes - igen!
Zúzmararuhába bújtak most a fák,
megfagyott ágakon tollas maskara,
szürke utcákon dermedt tisztaság,
egyelőre növekszik a tavasz magzata.
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Kővé dermedt Csiga Áron
a szokatlan, új látványtól.
Kidülledt a két nagy szeme,
leesett a szemüvege.
Suttyomban beszökött a pesti ősz.
Avarral szórt járdán kolbászol,
a külső Üllőin szöszmötöl, időz,
amit Vöröshadsereg útjáról
neveztek vissza nemrégen.
Öreg ember tipeg, csoszog,
ballag lassan a szigeten,
aszfalton a botja kopog,
áthalad platánligeten.
Sarjad sok kis rügy, ébred a világ,
vadszázszorszépet friss szellő cibál,
a tavasz színe cseppent a rétre
hóvirágfehér ibolya kékje.
Az életet úgy éltük át, mint egy sétát
keresztül egy virágzó parkon át,
ahol nem nőnek csalánok, csak rózsák,
s szívtuk a park bódító illatát.