Séta
A szivárgó partján
most sétám elmesélem.
Oly boldogság látni,
hogy zajlik itt az élet.
Szürkület volt már,
egy korhadt oltár
előtt tűnődtem.
Szemébe húzza a rét a virágtakarót
Oldalra fordul a szél ásít egy nagyot
Nem szeretem az őszt.
Az elmúlást, a búcsúzást
öltözteti színpompás ruhába.
Ilyenkor valahogy még jobban fázok.
Reggelente hat óra tájon
Hiába kísért az álom,
Bár kába vagyok néha,
Vár rám a hajnali séta.
Fontos, hogy ne legyek puhány,
Baktatok kutyám után.
Esti séta volt,
Gyorsan suhantam át a téren,
Szeles kavalkádon át végre csak
Eleibe értem.
Kavarog a hó a fák ágain,
könnycseppként zuhan le a földre,
táncoló pelyhekben cikázik
a lámpafényben pislákolón, csillogón
ragyog.
Ahogy sétálva lassan beértem erdőbe, a szépség szinte megdermesztett!
Ahogy körülnéztem, ugyanazt láttam, mint tavaly. Meglepetés lebegtetett!
Ahogy fölnéztem, a tavaszi lombkoronát erdő hordta! Gyönyörködtetett!
Őszi erdőt mikor járom,
szemem megpihen egy ágon,
melyre mókus ugrik éppen,
táncol az ág, s én csak nézem.
Sétálok a kihalt utcákon,
Senki más, csak az árnyékom
Lépkedett mellettem csendesen,
És én kereslek benne szüntelen.
A házunk most nem lakatlan,
nem búsulok egymagamban.
Parázstól izzik a katlan,
ez persze nem is szokatlan.
Ó, szép bimbózó tavaszunk,
mézcsorgató forró nyarunk!
Sokasodik a tegnapunk,
sokasodik a tegnapunk!
Mosolygó folyó, mély és halk szavú,
minden hullám egy csók a part kövén,
az őszi táj szerelemillatú,
felhők szegélyén ezüst csík a fény.
Kint a fák lombjai alatt
Az alkonyat bíborában
Nyírfák levélsusogása
Az, mi minket betakargat.