Séta
Megérkezett május, kiöltözött szépen,
smaragdszínű fűben virágokon lépdel.
Csak ballagunk, mint ki sétál...
Csak ballagunk, mint kis sétál,
de ez oly másmilyen,
búcsú-ízű ajkunk fanyar,
s mégis édes - igen!
Zúzmararuhába bújtak most a fák,
megfagyott ágakon tollas maskara,
szürke utcákon dermedt tisztaság,
egyelőre növekszik a tavasz magzata.
Könnyű csipkék holdfényes éjt takarnak,
csendes a környék, mélyen hallgatag,
magány könyököl egy oszlop szélére,
lámpaláng suttog gyengéd szavakat.
Kővé dermedt Csiga Áron
a szokatlan, új látványtól.
Kidülledt a két nagy szeme,
leesett a szemüvege.
Suttyomban beszökött a pesti ősz.
Avarral szórt járdán kolbászol,
a külső Üllőin szöszmötöl, időz,
amit Vöröshadsereg útjáról
neveztek vissza nemrégen.
Öreg ember tipeg, csoszog,
ballag lassan a szigeten,
aszfalton a botja kopog,
áthalad platánligeten.
Sarjad sok kis rügy, ébred a világ,
vadszázszorszépet friss szellő cibál,
a tavasz színe cseppent a rétre
hóvirágfehér ibolya kékje.
Az életet úgy éltük át, mint egy sétát
keresztül egy virágzó parkon át,
ahol nem nőnek csalánok, csak rózsák,
s szívtuk a park bódító illatát.
Emlék, emlék, kedves támaszom,
Hozzád nyúlok tiszta álmokon.
Nagy merítést teszek belőled,
Sugárzik a vigasz felőled.
Ezer színes virág súgja most azt neked,
ha szíved kitárod, újra boldog leszel.
Álmainknak ligetét bejártam.
Mindenütt kerestelek, szép kedvesem!...
Megfogott a szó: fakéreg-minták,
erdőbe húzott a gondolat-lián
egy őszies, mohás, nedves tájra,
hol lábam alatt ropogtak az ágak...
Valaki, tán az ősz átsétált a kerten.
Bámészan megállt a hársfa alatt.
Mélázva tépett egy-egy levelet,
majd szórakozottan továbbhaladt.