Sír
Több év eltelt immár,
Mióta engem itt hagytál,
Hiányod szívszorító,
Jelened nem pótolható!
Anyám - édesanyám
nem tér vissza soha,
elvitte a halál
le, a sötét sírba.
Fekszem egy jó, mély
Sírnak a mélyén,
Azt is tudom, mért én,
Nappal jöttél, éjfél.
A késő ősz szitál,
eresz is megered.
Ez rossz időt kínál,
nem leled a helyed.
Hétköznapi kínok
és ünnepi esték.
Emelj a magasba,
hogy bajom ne essék.
Hullik az estéd, őrzik a lángot a sírra letéve,
nézi a lélek a fényt, éneke átmelegít,
benned az emlék, tétova képzete újra feléled,
isteni szóra mi majd végre szeretni tanít!
Halk suhogással szállnak a fényben,
hangjuk a szélben őszi világ,
titkukat nem tudom érteni én sem,
sírra hajol ma néhány virág...
Égre tekintünk,
rozsda az ingünk,
ősz szele varrt ránk barna ruhát!
Ahol te vagy, ott én vagyok,
hiába hervadt hajnalok,
messze világból hív a fény,
ott él az arcod, halk remény!
A föld alatt alvó testek,
felettük a fényes lelkek
repülnek!
Egy sor sem szebb, mint a lányom,
Aki nincs is a világon.
Fojt a sírás, föld alá nyom.
Végem legyen, alig várom!
Fekszem a fűben, emlékezem most mélyre leszálltan,
mikor elmentek, mennyire sajgott, utánuk vágytam.
Sok csodás lélek ment már előre nyugtató Mennybe,
nélkülük élünk itt lenn a Földön, könny a szemünkben.
Sírboltok alatt alszik az élet,
És pókhálócsipkések a jajok,
Teaízű féltés semmivé lett -
Fel-felsajdulnak a nappalok.
Hófehér krizantémszirmon
pihen meg tekintetem,
mécses világít a síron,
imára kulcsolt kezem
Mindenszentek - síron virág,
hajtsunk fejet, mondjunk imát
azokért, kiket szerettünk,
hideg földbe eltemettünk.