Sír
Az elfelejtett
Egy versbe vésett gondolat,
az (élt - meghalt) sírfelirat.
Virágkötő az én lányom,
köti a szép csokrokat,
kapja is a férfiaktól
érte a sok bókokat.
Szavam elakad, ajkam Neked dadog,
a távolság elapad, végre Veled vagyok.
Ahogy eddig, most is újra libben lelkem
Miattad, és érzem, hogy minden rendben.
Elcsendesült már a szél - épp csak csöpp fuvalom -
És már az eső sem csorog.
Köd-szakállú istenek
köztünk járnak éppen,
nem látjuk őket pont ezért.
Ha köd jön, jönnek ők is.
Rejtőzködnek, de szándékuk
nem alattomos.
koszorúinkon
éled sírkertek mélyén
lélekvirágunk
sírokon gyertyák
fellobbant lángja sercen
emléket neszez...
Fekszem a fűben, emlékezem most mélyre leszálltan,
mikor elmentek, mennyire sajgott, utánuk vágytam.
Sok csodás lélek ment már előre nyugtató Mennybe,
nélkülük élünk itt lenn a Földön, könny a szemünkben.
Ima az ünnepen
Halottak napján megáll az élet.
Emlékezetben nézem a véget.
Elnyúló dombon friss krizantémok,
szakadó szívben átírott célok.
Sírboltok alatt alszik az élet,
És pókhálócsipkések a jajok,
Teaízű féltés semmivé lett -
Fel-felsajdulnak a nappalok.
Halott a költészet,
Nincs, ki elsirassa!
Érte zokog Várad, Buda, Kassa.
Rívunk mi itt Pécsett,
Szedünk sírra szóvirágot.
Százszor kezdett egysorod végleg elvirágzott.
Kit én alig ismertem,
kis ágyamból kilesve
nézegettem.
Kit én nem ismerhettem,
csak meséltek nekem,
ő így harsogta nekem:
táncolj-táncolj, Mariskám,
s mosoly volt az arcán!
Amikor beverik az
utolsó szöget,
lecsukják a
szemfödelet,
sírhoz viszik
szerettedet,
akkor minden
angyal téged követ...
Gyöngyharmatként hull a bánat,
kőbe zárva feszül a szó.
Szívre hull az ősi lasszó -...
1. Lángoló város,
lángoló szív.
Nem maradt más, csak a sír.
Hófehér krizantémszirmon
pihen meg tekintetem,
mécses világít a síron,
imára kulcsolt kezem