Sírás
Míg mi vigadtunk s ürítettük poharunk,
Te füled hegyezve őriztél minket, drága barátunk,
Nem simíthatunk már s nem vakarhatjuk füled,
Mi nem őrizhetünk már mást, csak az emléked.
Üzenet a Don kanyarból
Kis falunkból elindultam
a messzi idegenbe,
könnyem hullott bánatomban
anyám két kezére.
Jaj, te világ! Már a bánat
rád szabadult, szerteárad...
Mert a vegyszer árja terjed,
vidék, város ettől szenved,
mint a köd, ül rá a tájra,
szétterül a nagyvilágra,
pusztul tőle ember, állat,
szétmarja a kertet, házat...
Sírni soha se ne szégyelljünk!
Nem a sok-sok hulló esőcsepp
Az, amitől sokszor elázunk...
Utállak
Nem tudom mióta...
Egyszer csak átfordult
Nincs határvonal
Egy hajszálnyi sem...
Halottak napja van,
emlékezni jöttünk,
sírok tetejére
égő mécsest teszünk.
Vajon sír-e a lelketlen?
Vajon hagyná, hogy szenvedjen?
Ugyan hogy állsz a sírással?
Szerettelek
Rájöttem, hogy mindig fájdalomból írok,
Remélem, nem veszed zokon.
S minden kínom egy pohár borban áztatom,
És talán még kettőben.
Egyszer, március közepén
Feleltünk: Kristóf és én.
Az én feleletem hármast ért,
Kristóf felelete négyest ért.
Édesapám!
Apám,
Apám,
Édesapám!
Lehet a rosszhoz is jó képet vágni?
Lehet-e nevetve sírni, ha kell?
Mikor a boldogság kartávolságnyi,
s vele a sors vigyorral rohan el.
Álmomban sírni láttalak,
mélabús arccal ágyadban.
A sikert már el nem érem
Olyan kicsinek érzem magam ma este,
Olyan védtelennek,
Erős lennék,
De nem tudok, hisz nincs már remény.
Csak ülök és sírok,
Bámulom a lapot,
De írni nem tudok,
Tehetetlen vagyok.
Lesz még jobb is
Folyik az orrom, mint a csap,
Így jár, ki influenzát kap.
Torkom marja, mint a sósav.
Egy hete lesz már, maholnap.