Sírás
Ezüstös fényénél könnyet ejtek,
Fekete égen szomorúan mosolyog rám.
Olyan szép az ég,
Így én sosem láttam még,
Úgy virágzik a Föld,
A fű mégis túl sötéten zöld...
Ha leírom tisztán az érzést,
Szívemből dallam lesz az írás,
A madár torkából is jön ének,
Ilyenkor elhalkul a sírás...
Könnyek közt síromnál ne állj,
nem vagyok ott. Lelkem messze jár...
Szeleknek szárnyán szállok én,
követlek csillogó hópihén,
szitáló langy eső neszén.
Míg mi vigadtunk s ürítettük poharunk,
Te füled hegyezve őriztél minket, drága barátunk,
Nem simíthatunk már s nem vakarhatjuk füled,
Mi nem őrizhetünk már mást, csak az emléked.
Üzenet a Don kanyarból
Kis falunkból elindultam
a messzi idegenbe,
könnyem hullott bánatomban
anyám két kezére.
Jaj, te világ! Már a bánat
rád szabadult, szerteárad...
Mert a vegyszer árja terjed,
vidék, város ettől szenved,
mint a köd, ül rá a tájra,
szétterül a nagyvilágra,
pusztul tőle ember, állat,
szétmarja a kertet, házat...
Sírni soha se ne szégyelljünk!
Nem a sok-sok hulló esőcsepp
Az, amitől sokszor elázunk...
Utállak
Nem tudom mióta...
Egyszer csak átfordult
Nincs határvonal
Egy hajszálnyi sem...
Halottak napja van,
emlékezni jöttünk,
sírok tetejére
égő mécsest teszünk.
Vajon sír-e a lelketlen?
Vajon hagyná, hogy szenvedjen?
Ugyan hogy állsz a sírással?
Szerettelek
Rájöttem, hogy mindig fájdalomból írok,
Remélem, nem veszed zokon.
S minden kínom egy pohár borban áztatom,
És talán még kettőben.
Egyszer, március közepén
Feleltünk: Kristóf és én.
Az én feleletem hármast ért,
Kristóf felelete négyest ért.
Édesapám!
Apám,
Apám,
Édesapám!