Sírás
Halotti ének
Amikor meghaltam,
még a fák is sírtak.
A megszelídült szelek
síromra borultak.
Nem maradt akár egy marék remény,
Mindenünk, amink volt, azt elvették,
Fekszem a könnyeim tócsájában,
De ez sem gyógyítja meg apámat.
Úgy pereg az ég könnye, a zápor,
mintha öntenék hatalmas dézsából,
s úgy hallom a zúgását a szélnek,
mintha lenne farkas üvöltése.
Anya könnye harmat cseppje,
legurul a földre,
virággal mész ma kezedben,
s ez tart mindörökre,
édesanyád mindig szeret,
felnevelt és féltett,
nyújtott ő segítő kezet,
bármikor megvédett!
Anyalíra részlet
Sír a baba hajnalban,
szürke csend az ablakban,
hangja harsan, ordibál,
kiságyában szépen áll
A csendnek a perceiben érzem, hogy átkarol a fénye,
Akkor világlik ki, mekkora a jövőnek a reménye...
Az ég távoli csillaghalmaza a csendet sugározza,
És csukott szemmel látom, a csendnek is van szivárványhídja!
Oá-oá, sír a baba!
Vajon mi lehet a baja?
Puha pléddel jön a mama,
máris alszik a kisbaba.
Fekszem a fűben, emlékezem most mélyre leszálltan,
mikor elmentek, mennyire sajgott, utánuk vágytam.
Sok csodás lélek ment már előre nyugtató Mennybe,
nélkülük élünk itt lenn a Földön, könny a szemünkben.
Csitult a vihar,
alszik a város,
az utca kihalt,
sötét és gyászos.
Kinyíltak a kapuk:
Fájó emlék sajdul,
Dérvirágot gyászol
Lelkemben a hiány.
Ellágyul a táj. Olyan a világ,
Mint illatos édesség, amikor
Virágokra porcukoridill száll.
A testem hangszer, élet a húrja.
Kottán hangjegyek - a lélek útja.
A szívem ütemre dobol, remeg.
A zene felsír, mert játszol velem.
A könnyező bohóc lét-cirkusz színpadán,
széles mosolyt rajzolt hófehér arcára -
a tisztelt publikum jót nevet a baján,
csak csetlik-botlik, már nem esik talpára