Sírkert
Múlt szele éled,
bánatot ébreszt,
végtelen égen
kit keresel?
A sors könyvétől a sírkertig
Gyászt tükröz a kemény fedél,
éjfekete, vastag kötet,
selyempapír lapján megfér
megannyi név, ifjú s öreg.
Halottak napján
Ősz szitál ködöt
sírkertek fölött,
levélkönny ered,
sírokra pereg.
Egy rozsdás vaskapu csikordul,
Távolban nagyharang megkondul.
Tarka szőnyeg - őszi falevél,
Talpaktól zizzenve - így regél.
Magához szorít, majd ridegen átkarol,
A hideg szél mélyen a csontomig hatol.
Kísérőm lett ő, az utamra nem ereszt,
Köröttem magányos korhadó fakereszt.
Első találkozás tizennyolc évesen.
Megleltem az apám, akkor még elhittem.
Emlékszem, Tihanyban boldog volt minden,
minden perc, mit akkor én annak hittem.
koszorúinkon
éled sírkertek mélyén
lélekvirágunk
sírokon gyertyák
fellobbant lángja sercen
emléket neszez...
Elült a zaj. Éled a csend.
Virág virul a síron fent.
Suhan az ősz, színe fakul,
sárgult levél a porba hull.
Avar takar erdőt, teret,
szürke égből eső pereg.
Ünnepi dísz lett
mára a sírkert,
egykoron élők
sírja tele
Szótlan közvetítő
Temetőben a sírok között állok,
Nem messze tőlem a megásott árok,
Megint újabb temetés, egy újabb vég,
Napos sírkert felett beborul az ég.
Kapaszkodj Belém, Fekete s Fehér
Térülj hát Elém, Kapaszkodj Belém
Nyújtsd magad Felém, Lelkileg szegény
Mindened Enyém, s hallgasd hát mesém
Te elapadt kút, adjál vizet nékem
Rút szemgödröd őrzi ezüst-arcomat
Mely már egy holté: a holdé lett vérem
Elhagytam vígságom és kudarcomat
Sírkereszteken bokréták,
Sírkövön mécsesek, gyertyák...
(3 soros-zárttükrös)
Itt vagyok a temetőben, és az avarban térdelek,
Előre nagyon lassan, hittel tele, vizesen megyek...
Itt vagyok a temetőben, és az avarban térdelek.