Sors
Hogyan írjunk érthetetlen verset?
Vagy mégse?
Hófödte szipkán csippantott a rindli.
Homár vörösen szinzott a látomás.
Kal-apot vitt hetet - egyszerre idd ki!
Szellemtestén erüdt párát a rámolás.
Némán rejtőzöm a kapunál,
hallgatom csak a kopogást.
A túloldalt, ki reám vár,
fényesebb egy csillagnál.
Eszembe jutott így ősz elején járva,
hogy nemsokára betoppan Mikulás, karácsony.
Csizmájukra nem juthat nyári fény - hiába.
De egy forró ölelést még kívánhat szívem kabátja.
Madarak csendesednek,
lombok közt megbújnak.
Felhők gyülekeznek,
esőcseppek hullnak.
nézd
a sötétség egén
végtelen mélységbe bújt
a Fény
Tajtékzó hullámmal
árad a vén Duna,
mintha a világnak
haragosa volna.
Mondd, ki vagyok...?
Csak Isten tudja, de ő biztosan.
Ahogy létvonatom száguld, vesztembe
úgy rohan. Ettől még nem lesz vesztes,
ez az "all in" játszma... ébresztőm zeng:
most kell, élj, most merj, még játssz ma!
Hiszek a reményben, mely az életet táplálja,
Hiszek az imában, mely az utat megtalálja.
Hiszem, hogy létezel, és nem tűntél el végleg,
Hiszem, hogy most is figyelsz, ezért sosem félek.
Nem maradt akár egy marék remény,
Mindenünk, amink volt, azt elvették,
Fekszem a könnyeim tócsájában,
De ez sem gyógyítja meg apámat.
Reggel hajóra ültem, épp dagály volt,
sarjadt a fű, a rügy, úgy elvarázsolt!
Enyém volt az ég, a föld, nem volt határ,
vállamon dalolt egy kedves kismadár.
...A lelkem tovább nem bírta,
És látom, hogy velem annyi
Lehetőség száll a sírba.
kő voltam a hegyek alatt
s lám ezredévek múltak
míg várakozó formáim
tenyerekbe simultak
Mindnyájan egy sorsra vagyunk predesztinálva,
nem mi irányítjuk, hanem megvan már írva.
Akár egy programscript, amit az Isten futtat
tizenhárom milliárd éve vagy mióta.
Tudod, ez olyan, hogy nem tudod,
Mi a te igazi feladatod.
Hív az utam, mégis a vékony jégen csúszkálok,
Nincs hitem, hogy végre jössz felém, hiába várok.
Fájdalmas az egyedül, fanyar, keserű a csend,
Ostoroz a reményvesztett múlt, nincs még bennem rend.