Sors
Lama sabaktáni?
Kopácsolnak fádon, rászegeznek Téged...
Hajlékony nem vagyok
Nyugodtan fordítsd el a fejed,
Nehogy meglásd a lelkemet,
Csak szólj rám, add ki haragod,
Ha neked épp útban vagyok.
Tudom, a tiéd más világ,
Nem fogok rossz fényt vetni rád,
Csak mondj el értem egy imát!
Mert gyorsan illannak,
mert annyira fájók.
Mert kegyetlenek,
hisz az újrajátszásra hiába várok.
Éji vándor, ki az utcákat rója,
sápadt Hold fénye az oltalmazója,
lopódzik kietlen sikátorokban,
rongyos csuklya rejti őt a mocsokban.
Merengve nézem a hulló pelyheket,
az emlékek még olyan elevenek,
szemem előtt táncot lejtő remények,
felvillanva szállnak a messzeségbe.
Két párba kulcsot kéz,
Összefonódó életfonalak,
A szó itt mit sem ér,
Ha úgysem ismered a szavakat.
Ez az év más lesz, mint a többi?
Ez az év más lesz, mint a többi!
Utcán egymást meg fogjuk ismerni.
Nem kell majd maszk a szép arcra,
Bár sokak ezzel sem mennek sokra...
Csillagok csilliói töltik teltté az eget,
éji kabátján hárfázik, hullámzik a szél.
Anyaföld ölel gyökeret, gyomot, gyermeket.
Gyászfátylán a panasz is nyugovóra tér.
Isten szabad akarattal
Teremtette a lelkeket.
Tökéletes szabad akarata
Van mindenkinek a jóra.
Átok ül e földön talán?
Mi más lehetne még?
Hisz oly sokat ád az Isten,
van, akinek semmi nem elég?
A megszurkált köd résein
bekandikált a fény -
megannyi szentjánosbogár
a homály függönyén -
de te már úton voltál.
Szürke sötétségben körbezárt világom,
Fénytelen ürességtől szenved magányom.
Színtelen az élet, korlátok közt élek,
Idézek múltamból színes mindenséget.
Húsz éve már a percnek, amelyről
azóta minden perc szól,
s amely köré mindegyik őszünk
újabb évgyűrűt rajzol.
Ó, mennyi miért és hátha
törekedett az életért,
s némult el, mikor véget ért...
Madár, dalolj, hisz dalolás a sorsod,
dalod növeszti lelked szárnyait!
Gyilok-világ felett is úr az élet,
szállj akkor is, ha töviseit féled,
s megnyitja majd előtted ágait.