Sors
Halványul az emlék, tegnapok árnya
Alattomosan settenkedik néha,
Rút álmoktól gyűrődik a kispárna.
Csillagjegyek versbe öntve 12/1
Vízöntő
Vízöntőnek lenni oly felemelő,
Januári meleg lelket melengető!
Mindig tudja pontosan, hol a helye,
Családban, szerelemben a nyugvóhelye!
...vagy mégsem...
Csak jövök és megyek.
Van kocsi, ház, hitel.
Pörgetem életem.
Társ is van, akivel
fut még a szekerem.
Kipp-Kopp! Ha kopogtatsz tán
Zárt világom ajtaján,
Rád mosolygok, s azt hiszed,
Bejöhetsz, de meg ne tedd!
Egyszer még kell egy maszk a legnagyobb útra,
Bakancs nélkül lesz ez a legvégső túra.
Csak vergődök a gondolataim között,
mint a vihar elől menekülő halász
a hullámok hátán, apró ladikjában.
Vagy mint vad, kinek a gerince eltörött,
de még él s fetreng a porban és mocsokban,
félig bénultan könnyes kínjai között.
Múltba tűnő óév,
vigyed a bánatot,
Szilveszter éjjelén
vidáman mulatok.
Lélekvalóság
Egyszer, régen megszülettem,
Hogy mi okból, nem tudom.
Ez az embertelen, sivár világ
Lett pokoli otthonom.
Harcosként érkeztem e földre,
Átkozott lelkek földi börtönébe,
Hol mindenütt sötétség vesz körül,
Emberi gonoszság örvénylik belül.
A boldogság nyomában járok,
De utat hozzá még nem találok,
Még rohan és menekül előlem,
De én kapaszkodom belé erősen.
I.
Életüket sokan csak tudatukkal élik,
érzelmeiket kimutatni sokszor félik,
de az életet nem lehet csak logikával élni,
azt érzelmekkel együtt kell teljesen megélni.
Te vagy az én lelki társam,
Az, akire mindig vágytam,
Kivel megígértük fent az égben,
Hogy találkozunk itt e létben.
Arra kérlek, Istenem,
Legyél mindig énvelem,
Mindig fogjad két kezem,
Segíts át az életen.
Kénköves fájdalom nyilallik lelkembe,
mikor látom a pusztulást;
hol egykor dús kalászú mezők lobogtak,
szorgos kezek dohogtak, s daloltak,
most nem leledzik semmi más,
csak a parlagon hagyott hanyatlás
panaszos hangjait kergető szél...
Az árokpart hideg földjén ültem,
és éreztem, ahogy a szél kavarog.
Emlékeim súlyától szédültem,
s már tudtam, hogy tovább nem ballaghatok.