Sors
Sok a súly válladon, tudom, világ,
s kevés benned a nyíló hóvirág.
Mégis részeddé tett engem az Isten,
bár nehezen lelem a helyem itt lenn.
Feloldottam fájdalmakat,
voltam boldog és átkozott,
szembogarak deltájában
gyöngycsónak, mit az ár hozott.
Egy szűkített akkord szeretnék lenni.
A belenyugvás előtti izgalom,
Mert inkább egy hátsó fali szívroham,
Mint hosszas, lábon kihordott fájdalom.
Érezted már sokszor, hogy magadra maradsz?
Nem nyújt feléd senki segítő kezet,
érezted már a magány hűvös érintését?
Midőn letöri a szív büszkeségét,
és alázat lesz a néma dacból,
mert nem tudsz aludni a bűntudattól.
Mikor holdszemedbe nézek,
Andalító éji képek
Fénylő csillámsoraiban
Most és mindig veled élek.
Elérte a Földet újra a kór,
Gondoljunk vissza akkor!
Hány ilyen volt már régen,
Mennyi nyavalya földön s égen!
Március 14. egy sötét folt marad
röpke életemben, mely lelkemhez tapad.
Küzdelmem hegeit testemen hordozom...
A szegények meghalnak,
A gazdagok nem élnek...
Örökké élhetünk,
Ha nem csinálunk őrültséget!
Fáradt bennem a szerelmes,
De az élet talán lesz oly kegyes,
Adhat valakit, kivel szabadon élek,
Akarok még érezni, de mégis félek,
A szellemnek lenne csak ez méreg.
Kölniillat lengi körbe,
mosoly görbül ajka ívén,
múlt és jelen a tükörbe`,
bordája egy erődítmény
Sebhely
Állok a sors előtt tekintve értetlenül,
Miért sodor össze oly embereket,
Kiknek nincs rá esély, mód, sem időkeret,
Miként a kettő egymásé legyen szerelméül.
Sétálok egy versben,
betűk közt szökkenek,
átölelnek engem
s fülemben csöngenek.
Mit kéne tennem, hogy nyerjek el bármit?
Nem vagyok én szerintem nagyravágyó,
sem pompatibilis ezekkel máig,
csupán csodás volna, ha érne már jó.
Hajnali fénycseppekkel érkezett,
szellő karján a szobámba osont,
éreztem meleg-bársony ujjait,
ahogy végigsimít az arcomon.