Sors
Feleim az Úrban, óh, magyar testvérek,
Minden elismerésem legyen tiétek,
Ha őrzitek az országunk... a végeket,
És a jó Isten áldjon érte titeket.
Álomvilágban éltem
és reméltem,
a lehetetlent is
már sokszor átéltem.
Hidegre váltanak a fények,
Szórakoznak, és közben ölnek.
Vigyázz a mára, én is félek,
Lelkemben félelemmel élek.
Se házad, se kerted, se pénzed neked,
Így hát, már nem néznek embernek téged.
Munkád, ha volt is, réges-rég elveszett,
Sors és élet fejedre telepedett.
Hazánkat eső veri, vihar dúlja.
Hazafi arcunkat a könny áztatja…
Magyar! Harcolj a szép kis hazánkért,
Istenért, hazáért, a családért!
Mélybe rejtett indulatok,
Ki nem mondott gondolatok.
A munkás munkáért remeg,
A család otthon kesereg.
Magyar vagyok, e nemzetben születtem,
Magyarként próbálom élni életem.
Nekem már nincsen sem anyám, sem apám,
Nem maradt már csak Hitem, és a Hazám.
Miért érzem mégis,
hogy igen?
Az életben van esély,
hogy jó legyen!
Ma úgy érzem, felszabadultam
a kötődésből, mit magamnak szabtam.
Új napok következnek már,
mosolyogva vára napsugár.
Valahol Európában, van egy ország,
S talán még akad itt csöppnyi Boldogság.
Itt születtem meg én egy nyári éjszakán,
És itt váltam felnőtté, túl hamar talán.
Íme hát véget ért,
Mi eddig bennem élt,
Egy vélt igazság
Tudatában épült a valóság.
Szárnyakon jött a felismerés,
Hogy nem lesz ezért itt elismerés.
Aznap reggel, mi magyarok, nagy napra ébredtünk,
De még senki nem tudta, hogy ez lesz az ünnepünk....
Tavak talaján, tetten ért a halál
Hallom, a hangját, s ordít mint egy sakál
Sakktáblám sivár, s tükröm bár szikár
Színek szakadoznak, akár egy Egri vár
Ablakomnál állok, s fogom a fehér gyertyát,
Gyertyát, mit érted tartok, mint emlékek múltját,
Látlak még, s érzem, itt vagy úgy, mint rég,
Szívem élsz, mint örök fény, s dobban érted még,
Dobban még élek, s ha a múlt majd feledne,
Én újból a lángot, a fényt fogom, még bírom...
Bágyadt sötét szem mély iróniája.
Átitatódik távolság korszakába.
Önmagában értelmezhető jelenség.
Meztelenségét átszövi gondolatvilága.