Szavak
Ti vagytok az ár
Varázslat öblében járok,
mennyi
sok szép szó ihlette
gyermekem,
s elmerülök, ha beljebb úszok
- e vizeken!
Mézes-mázos fényszennyezés,
Hízelgő szavak mögött a kés,
Hogy a marhák megvakulnak,
Nyakába kötél a szabadnak.
Írnom kell, mert ismét elkapott az ihlet,
évtizedek óta csak tettekben hiszek.
Háborgó világunk nem hagy nyugodni,
féltem gyermekeim magukra hagyni.
Még csak pirkadat van,
osonva indulunk,
hogy anyák napjára
szép virágot hozzunk.
Elolvadt minden hó,
elveszett minden jó.
Odalett a bizalom,
mert elnémult a szó.
Szavak nélkül elér a rossz.
Egyedül semmi sem lesz jobb.
Lelkem és szívem szorítja valami,
Fuldoklok,
Szavakká képtelenség formálni,
Mi bent dúl reménytelen.
vers s az emberek
Érték vagytok ti mind
az értelem s szavak tengerén,
értő lények emberi gúnyában.
Poet tengerén evezőnk húzzuk,
más álmát mi soha szét nem
zúzzuk!
Toll titka
Számvetésre kerültek verseim,
néha mosoly ült arcomon, de
sokszor szomorú volt dalom, s
gyakran könny ült szemembe.
Lelke sötét, mély börtönébe zárva,
a halovány fényt, mi fent csillan reményként,
csak alulról lesve üldözi, a szabadságot várva.
Haragos, tébolyult lidérc,
ki bezárta,
kínozza s fojtja,
elemészti teljesen,
folyton csak darabjaira hullik csendesen.
Születik a gondolat, útjára is indul,
szavak formájában arcul csaphat vadul.
Szakadatlan szabdalhatnak szét szavak,
szótlanok, mert újra idehoztalak.
A szememben szellemes, szelíd képek,
szívtájon szertefoszlanak a szélnek.
Lassú mérgek,
Éles kések,
Súlyos sebek,
Nehéz tények.
Vajon látsz-e az álarcok mögött,
Melyeket e két lélekre emberek aggattak?
Látod-e lényem önvalóját?
Látod-e magadat?
Mosolygás. Fényszürke égen.
Felhők közül Nap süt éppen.
Szivárvány zivatar után.
Csak nézzük, csodáljuk sután.