Szenteste
Pillanatképek - Adventi festmény
Végtelen táj, festmény... a vonat ablakából nézem,
ecset és vászon madárszárnyakon repül s tovaszáll.
Mindenfelé fehérség, szelek lakta hó-pusztaság,
néhány bokor szerteszét. A távolban magas bércek,
melyek Ünnepnapokon képeslapot küldhetnének...
mert kietlen e vidék, a nincstelenséggel fog kezet,
megállt az élet itt, várakozik, mint szerelvényem.
Ruhátlanul vacognak a fák, csont ujjaikkal az ég felé mutatnak,
A csikorgó hidegben a fázós cinegék ágról-ágra eleség után kutatnak.
Bús szürke minden, gyászol a természet sötét fátylát szomorúan bontja,
Majd hirtelen hullni kezd a hó, a nagy fehér kucsma a pőre fákat betakarja.
Kicsiny csengő karácsonyfán
Diós bejgli díszes tálcán
Ünneplőben a kis család
Együtt várják a Jézuskát.
Kristályfellegeknek jéghideg varázsa,
Hangtalanul tiszta, bájos szárnyalása.
Csillagként lehulló leheletnyi álom,
Csendesen landol egy üde fenyőágon.
Kicsiny gyertyaláng csóvája,
Csengettyűk halk szava.
Fénylő díszek ágaskodnak,
Meleg ölelések a családban.
Fenyő illat lépte koppan,
Frissen hullott hóban huppan,
Eltakarva minden gondot,
Titkokat, mit ki nem mondott.
Szeretet fényével üdvözítő király,
ő, kit Karácsonykor mindenki visszavár.
Úgy várom a karácsonyt,
Sütök finom kalácsot,
Dióst, mákost, gesztenyést,
Mézeskalács süteményt.
Itt most hó hull... a táj fehér,
meghitt karácsony-este kél.
Hólepel nyomán csend honol,
kondul egy harang valahol.
Téli palástot vett fel a táj,
domb felett gyermekek víg dala száll,
röppen a szánkó, dobban a láb,
zúzmara hullik az ágakon át.
Hópihe hull halkan hideg éjjel,
a leggyönyörűbb est minden évben.
Szép szavak, szeretet szerteszéjjel.
Boldogság él mindenki szívében.
Sírós a mi ünnepünk,
Könnyek öltöztetik karácsonyfánkat,
Elsírjuk bánatunkat s vétkeinket.
Talán még lesz bocsánat...
Leszállt a Karácsony az emberek közé,
Örömszálat fonva sok ezer szív köré.
Békességet hintve szerte a világra,
Takarót borítva az összes hibára.