Szenvedés
Szerelemnek tűzóceánja,
szívem forrón izzó dobbanása.
Isten fia, ki kereszten megfeszítve kínlódtál,
Némán tűrve a szenvedést és az iszonyú halált,
Emberiség bűneiért magadat feláldoztad,
Örök élet reménységét mindnyájunknak megadtad.
...fakeresztjén feszült teste,
hitvány tettek marták sebét,
minden ádáz kínját leste.
Táncunk a sorssal:
egy végtelen keringő,
múló életünk porlad,
mint lágy, puha szellő.
Halálra rémültem, mert rám talált a hangulat,
Hogy keressem az igazi arcomat.
Mert mindenem belejajdul, ha hallgatom a hangomat,
Nem akarom hallani a gondomat.
Kisiklott a vonatom,
Felborult a vagonom,
Én zuhantam belőle,
S úgy hiszem, egy fertőbe!
Tompult érzelmekkel létezem.
Magammal szépen, lassan végezem.
Csendben sírok a sötétben.
Nincs őrangyal mellettem.
Miért kell nekem mindennap felnőttet játszani?
Miért nem lehet gondok nélkül a felhőket szántani?
Úgy érzem, ha ez így megy tovább, ki fogok száradni,
Rövid időn belül végleg el fogok fáradni.
Csak én jöttem meg, kedvesem,
Bocsánatot kérek csendesen.
A helyről, hol valójában sosem volt csend.
Azt hiszem, boldog voltam ott,
Hol rég csend honolt.
De az ilyesfajta érzésem már régen holt,
Rég nem volt.
Mert kifutott a lábam alól a talaj.
Úgy vagyok, mint tavaly...
Magamban
Lassan törtem az életnek súlya alatt,
De segítőm el nem maradt.
Az idő néha gyorsa-lassan szalad,
Száz a szó, mi torkomon akad.
Üresség és káosz vár,
Ha kinyílik a kapu már.
Félelem és rettegés,
Nincs menekülő rés.
Nyakamban ül egy érzés,
Mely a hiány. Ez nem is kérdés.