Szenvedés
Könnyezem... talán így megyek el...
Könnyek szakadnak fel ezen az estén...
Könnyek... egy megfáradt asszony érzelmén.
Könnyek, melyek lassan jöttek újra el.
Könnyek. Mit a fájó szív múltba temet el.
Gyötrő a világ, melyben eddig éltél.
Talán soha nem is tudtuk, benne mennyire féltél.
Úgy mentünk el az utcán melletted, mint egy idegen.
Talán csak az kellett volna, hogy elfogadjanak emberségesen.
Sértő szó
Sértő szó,
Mint tőr; szíven döf.
Szíven döf,
Éget! Mély sebet ejt.
Alkonyodik.
Más sem jár a fejemben, csak az, hogy
Kinyitod szemed, és úgy látsz, ahogy
Oson szobádból a nappal fénye:
Gyorsan s kevesebbet bírsz, mint kéne.
Fütyül a szél, zúg a vihar,
a hideg tél nagyon cudar.
Bent vagyok a meleg házban,
unokázok a szobában.
Gyermekként még imádtam játszani
- és felnőttként sem vetem meg a jót -
de amit egy közösség egy emberrel tud művelni,
az sokszor még ma is szívembe fojtja a szót.
Nem maradt akár egy marék remény,
Mindenünk, amink volt, azt elvették,
Fekszem a könnyeim tócsájában,
De ez sem gyógyítja meg apámat.
Mindnyájan egy sorsra vagyunk predesztinálva,
nem mi irányítjuk, hanem megvan már írva.
Akár egy programscript, amit az Isten futtat
tizenhárom milliárd éve vagy mióta.
Már te sem vagy a régi, elfedted arcod,
tudom, lelked mélyén vívod saját harcod.
Az élet keménnyé tett, megtanított feledni,
de vele együtt elfeledtél szeretni és nevetni.
Éles nyelvek vádakat suttognak,
Sértett felek, kik hisznek a szónak!
Azt hinnéd, van, ki hisz neked,
De elhiheted.
Mondott szónak jobban hisznek!
Tettek itt nem számítanak!
Csakis az, kinek hisznek!
Búvik már a pocaklakó,
kinn is van a kis feje!
Piros, kék és lila színű,
de a vállnak nincs helye.
Hol rozsda lepte kapu tárul fel oldalt,
Ott térj le az útról, beszélgess a holddal.
Elregéli, mi történt nem messze onnan.
Egy kastélyban árnyak játszottak bátorral,
Kit aztán meggyötört a rettegés.
Lama sabaktáni?
Kopácsolnak fádon, rászegeznek Téged...