Szenvedés
Agyamban közöny, szorong szellemem
Nagy, szakadatlan, alaptalan para van!
Bajt hallva ajkakkal szavalt szavakban...
Rakat alakban a randa lappanghat!
Zaklat alva, gaz fantazma abajgat...
Agyamban kalamajka, szakadt csakra.
Fals tartalmaknak sara tapad rajta.
Húsvétra ébredtünk,
ez egy szomorú nap,
ártatlan emberek
vírustól elhullnak.
egy ember
Hétfő délelőtt a sírjánál
jártam, s szomorúan
gondoltam még élő
szavaira, eltűnt édesapja
hiánya hogy viselte meg,
de a maga szívét a
betegség s felismerés
lágyította meg!
Kapzsiság és gonoszság uralkodott,
Hit nélküli sötétség irányított.
Lélegzem. Élek. Kesergek.
Szívemben a bánat a rengeteg,
Melyben elvesztem talán már végleg,
S sírom is, melyben büszkén halok meg.
Utamon járok magam feje után,
senkinek hiányzok, nem gondolnak rám,
s ha néha megbotlok, nincs, aki elkap,
földre kerülve hűsít a hideg betonlap.
...Nem moshatja le tengerár,
Lábam vérpirosra festi,
Szörnyülködve nézi a holdsugár.
Sötét volt a lakkszagú teremben,
benne, mint jeges-fagyos veremben,
egy ember forgolódott tehetetlen,
orcája halvány pírtól pozsgásodott,
hol lehajolt, hol a plafonra dobott
egy maréknyi porladó szegycsontot,
táncolt a parfümszagú búbánattal,
kezébe vette kezét, máskor csak...
Nem tudom, ki lettél,
Régen itt voltál, most eltűntél,
Fáj, nem is tudod, hogyan fáj,
Ez a folytonos, értelmetlen viszály.
Nőnapra ébredtünk,
ünnepeljünk megint,
a nők szenvedése
engem szíven legyint.
Érd be ennyivel egész évre...
Nők napjára, de csak mára,
Virágot és bonbont várva
Pompázzatok, de ne csak máma!
Vékony jégen táncol a lélek,
titkok izgalmas ritmusán lépked,
(egy-két-há-egy-két-há)
így szárnyal rá!
Egyedül bolyongtam, aludt a város,
bennem dúltak sötét viharok,
guruló cseppek állták el utamat,
úgy éreztem, mindjárt meghalok,
de nem engedtek el a tegnapok.
Ha itt és most ezen a fehér ágyon el kell mennem... ám legyen.
Nyugalmat adnak az őszi képek ablakomból ezen a világos helyen.
Nem is lehetne zordabb és komorabb a mai nap.
Hogy a szobában csak mi ketten... a gondolataim meg én maradt.
Kavargok és még reszketek, bűzölgő lehelet.
Undorít már létezésem, mitől lettem én ilyen?
Mindennap magam leiszom, bár ezt be sose vallom.
Életem már csak gyötrelem, fáj szívem hirtelen.