Szenvedés
Először csak csordogált titkos rejtekén,
a gát oldalának eldugott szegletén.
Volt, aki látta és szavát eresztette,
de felül leintették és ez lett a veszte
mindenkinek.
Az éjjel fojtó sötétjében meg-meg villan,
A tompán táncoló mélabús holdsugár,
Rohanó Dunának csipkézett habjain,
Amott egy öreg farönköt sodor az ár.
Izmaimba sorvadt gyengeségem...
Kórházi ágyamon fekszem, és szememben
könnyem sós patakja elönti árterét,
s megáradt folyamként hullámzik szerteszét
Ott jártam és láttam, mit tett ez az álnok,
Amerre járt, széttörtek az álmok...
Óh szenvedés miért gyötörsz?
Miért kínzod testem, lelkem?
Miért vágyom utánad szüntelen?
Letenném, de nem hagyod.
Miért kell neked ezt tenned?
szívem facsarodik, szenved
még most is, mint mindig,
szeretnék poharadból inni
Végül semmit se mond
csak tovább szövi
az elejtett félmondatot
nem töri meg döbbenete csendjét...
Ó, ha tudnád, mennyire fáj,
hallom néma sikolyod,
szemed nem ragyog már.
Ó, ha kicsit cipelhetném
keresztednek súlyát,
nem fájna úgy az én szívem,
szenvedésed láttán.
Az én lelkem hasonlít a kietlen tájra.
Ugyanúgy szenved az élet minden egyes dallamára.
Gyászol lelkem...
Idegen érzés ez, mi szívembe mar,
Mely így még senkit, minket most felkavar...
A szenvedés, mi a kínnal éltet,
Egy nyelv, melyet csak ketten beszélnek...