Szépség
Boldogság
Végre beköszöntött a tavasz,
rügybe borultak a fák.
A jácintok is nyílnak már,
illatukat enyhe szellő fújja rám.
Szemem sarkában törött üvegszilánk
megjelen, vagy szikkadó virágszirom,
múló ifjúságom, elszálló imánk,
"mint őszi lombhullató fa, úgy fázom".
Mesterséges Napnak lángjában megégett,
Önhatalmúlag megsanyargatott, soványkás, matt bőr.
Akarva, erővel elnyomott gondolat!
Mondd, MIÉRT?
Fantáziadarabok Shakespeare s egy lázadó modorában
Szonettkoszorú
Reménylett kedvesemnek,
múzsámnak, ihletőmnek,
Petrarcának és Keatsnek,
kik mindig segítettek.
Én vagyok a margaréta,
mezők, rétek menyasszonya.
Szirmaimat ha kibontom,
a tájat fehér fátyolba borítom.
S hogy mellkasára vette köntösét,
a nyírfa mély aranyba öltözött,
juhar fonákján gyúlt a tönk-sötét
a bükk-sudár s a szőke szil között
Mikor a Nap nyugovóra tér,
barna hajam színe hófehér,
érzem, éveimnek száma nagy,
tavaszodik, itt van még a fagy.
Varrok, varrok, varrogatok,
foltot folt hátára rakok.
Mosolyog sok kicsi folt:
jobb világ ránk sose volt!
Egyre messzebbről néz a múlt
szemünkbe. Néz, mint szirmahullt
virág az elmúlásra...
Nőnapra készülünk,
köszöntsük fel őket,
szeressük, tiszteljük
mindig mi a nőket!
A szerelem szárnyán
repülök én hozzád,
hogy én átnyújthassam
neked e szál rózsát.
Szerelemtől rebeg két szemem pillája,
valahányszor tekintsz, kedvesem, reája,
rózsaszínű ajkad rátapad a számra,
boldogságot csókol hervadó orcámra.
Ma égbe száll a tűzmadár,
az éj sötét, de védtelen,
s ha sziklafalra nő az árny,
mögötte hív a végtelen.
Ha a költő lelke sír,
Papírt keres, verset ír.
Nem karcol a tolla most.
Nem zúdít Rád bánatot.