Szerelem
...Minden értékemet levetted...
Megcsupaszítva hagytál el,
Többé már vissza se nézel...
Forró nyárban te vagy hűsítő zápor,
csókodban lelkem húrjai zenélnek,
mézédes éltetőn forrón becéznek,
perzselő vágyam könnyeimen táncol.
Hideg füstök töltik-csapolják
roppanó-sercegő tüdőlebenyem,
lomhán és konokul vesznek rá arra,
hogy megromlott emléked újraegyem.
Az álmok, vágyak tovaszállnak,
Emléket hagynak a pusztuló világnak.
Miért válik ismét minden köddé?
- Mert, mi emberi, nem lehet örökké!
Ó, kedvesem, te rubinvörös virág,
csak tündökölj, bús kertek legszebb rózsája!
Nem érnek utol sem fehérek, sem lilák,
míg így ragyogsz. Apró nevetésed bája...
Míg tegnap úgy harcoltam az alvásért.
Reggelre az éjszaka közepén várva
Újra nyithassam két barna kapumat,
Így kelhessek, ugyan kifáradva.
Álltam a bástya tetején,
Rajtad kacagtam.
Nem jutsz be ide!
Gondoltam magamban.
Minden éjjel rémálmok gyötörnek.
Azt álmodom, hogy nem vagy,
Szememből patakzanak a könnyek.
Telnek a napok, múlnak az évek,
s egyszer csak azon kapom magam,
hogy közeleg a Kárhozat, a Végzet.
Én édes, szerelmes párom,
Nagyon, nagyon várom,
Hogy újra karjaidban legyek,
S forró csókot tőled vegyek.
...mint vihar a nyers habokat,
s a vágyakozás árvize önti
el kiéhezett tudatomat.
Megjöttél
A szél a te illatod lengi,
A madarak a te szavaid csicsergik,
A csillagok irigykedve mosolyod nézik,
A szivárvány a te szépséged fecsegi.
Látlak, mint égig érő suttogást,
érezlek, mint zenében a harmóniát,
már nekem nőnek az évelő virágok
tán még akkor is, ha néha hibázok
Elfáradt az ifjú:
Az életet üldözte,
A halállal lepaktált,
Ő béklyóval kötözte.