Szerelem
Én azt is bántom, aki szeret, hogy
utána örömteljes legyek.
csalihal a szíved árva kis sneci
mindig utáltad az efféle sportot
kivárni hogy rángatni kezdd a horgot
ha fáraszt míg kapás lesz te írsz neki...
"Gróf úr, ne várjon, vágya csak múló etűd."
Könnyed angyalléptek az íróasztalon.
Nem segít omm, se mély kilég-belég,
csillagképhez igazult ég-körök.
Minek az aranycsillós napkerék,
ha mindig tőled, s nem feléd pörög.
az országút kőkorlátján fekete csík
ott üldögélsz míg madárijesztő lettem
érted pirosra kitömve dagad e szív
hogy egy régi dallamot felismerj bennem...
szétfolyó foltokban látlak
mégis megrajzoltalak
a félprofilod elnagyolt vázlat...
nem tudom ki vagyok
de már nem is gyötör
a kín szoprán gyönyör
reggelre kiragyog
az esti teázást
is megszokom lassan
a kívüled állás
visszacsatolatlan
lúgozott állapot
kockázat nélkül
apadok áradok
holdad kifelé hűl...
A hajnali kertben szarkák csörögnek,
akartam, hogy felejtselek, de mégsem.
Szorongást támasztok szemergő ködnek,
hiányod ketyeg, és hagyom, hogy késsen.
hófoltos szántó
deflorált apáca show
fekete-fehér
Egyszerű, mint a faék vagy egyszeregy.
Mi maradt: csupasz lélekbőr, testmeleg,
egy fölhívni nem mert szám a kijelzőn,
meg nem írt levélre várni didergőn.
a napkelte színében minden
giccsé olvad felszállok veled
üres kupéban lóg a hajnal ingyen
sosem lehettünk mi csak te és én
térfallal szeparált két félisten
a csatlakozást is lekésném
a nyílt pályán állva...
a csalódás kihűlt
kávé alján a zacc
és lekozmált rántás
hogy mégsem maradsz
halálán a nap
nézd ahogy halad
túl a bokroson
dombon átoson
és fűbe harap