Szerelem
Madár, dalolj, hisz dalolás a sorsod,
dalod növeszti lelked szárnyait!
Gyilok-világ felett is úr az élet,
szállj akkor is, ha töviseit féled,
s megnyitja majd előtted ágait.
Ujjaid hegyén selyemben ül,
sóhajként rebben palástja,
mint szép pillangó, felém repül,
a holdfény ezüstje rávetül
és hozzásimul, ha látja.
Szerelembe esni...
talán egy pillantás műve,
mint élményként vágyón
rabul ejtő... nem vitás,
aki kegyetlenül megmarja...
Napsütötte réten
Zöld dús fa tövében
Piknikre készülünk
Titok körülöttünk
Nincs felhő felettünk
Boldogok vagyunk
Egymásra mosolygunk
Vadrózsát csodáljuk...
Lassan múlnak - monoton őszi napok,
Hullnak, peregnek hideg esőcseppek.
Szürke az ég mezeje; - üres padok...
Földre hullnak sárgásbarna levelek.
Télen már itt leszel velem.
Én majd az ablak mögül
figyelem, ahogy az ég
hófehérre festi a házakat,
s az apró gyémántcseppek
megülnek a párkányon
s az autók tetején.
Ősz, ősz hol van már,
hol a szerelem, hol a nyár,
hol a napfény, a tiszta ég,
elmúlás, eressz még!
Hiszek a sorsunkban
Minden pillanatban.
Te vagy az egyetlen,
Akit úgy szerettem.
Eshet, hullhat hó,
míg a szerelmünk izzik,
vas is elolvad...
A Központtal való viszony évtizedes története
(2010)
Régen, mikor a világ
énkörülöttem forgott,
hozták is a svédasztalt,
mikor a gyomrom korgott.
A szép, vörös hajadba
hogyha belekap a szél,
máris megérzem, hogy az
élet új rosszat ígér.
Simogat az érzés, mint egy puha paplan, beteríti testem,
az Égre nézek, és csak a csillagokat lesem.
Egy szeptemberi délután margójára Dublinban
Dublinban ért az ősz,
Valahol az Abbey Street árnyékában.
Szeptember végi smaragdzöld emberek mindenhol,
S a remény az utcákon esővízbe vegyült.
Mögöttünk az idő kőbe vésett
minden percet, minden léptet,
szerelmünk izzó csillagképe
boldoggá tesz, ha visszanézek.
Gyönyörű, ahogy a káprázó fények
Szikrázó, csillámló karjukba vesznek
Pezsegve, vibrálva, s ámuló, részeg,
Szédülő, csodáló rabjukká tesznek