Szerelem
Üvegpohár peremén megtörik a fény,
hideg külsejére szorítom a kezem.
Elterülök gondolataim hűs ölén,
agyalok, vajon hol járhat a végzetem?
Szerelem
vágyat kelt a mozdulat
titok ül a szádon
hozzám bújt a pillanat
karjaimba zárom
Szomorúbb vasárnap reggelre ébredtem,
A szívem zaklatott volt, nem értettem,
A köd fura fátyla borult le rám aznap,
Ott bolyongtam benne, mint egy vak rab
Ablakban ért a februári nap,
üvegen át szomjaztam melegét,
éreztem, mint perzselő csókodét
valamikor régen, Valentin-nap...
Karmazsinvörösbe burkolózott tájak
végtelen horizontja folyton hívogat.
Gondok viharában
néha forgószél vagyok.
Ezernyi felleg alatt
csak szerelmed ragyog.
Érezted-e már,
hogy bársonyos az alkony,
s kívántad-e már,
hogy maradjon mindig így?
Kedvesem, ülj ide mellém közelebb, egyre közelebb!
Érezd, ahogy az érzés eggyé válik, majd lelkünk összeforr...
Nem voltam nélküled,
csak egy árnyék,
egy szív, amely üres,
s társra vár rég...
Múlnak a percek, az órák, s én csak holnap láthatlak.
Kereslek, kutatlak, de most csak emlékeimben találhatlak.
Mondd, mit adhatok szerelmedért néked!
Hiszen tudod, így is, úgy is elér a végzet.
Légy velem
Nem ezerszer...
Bár még egyszer.
Legyél velem,
Fogjad kezem,
Öröm nekem,
Ragyog lelkem.
Sok ezerszer...
Lehetnék egy könnycsepp a szemed sarkában,
és onnan gördülnék, zuhannék a szádra,
egy kicsit megsóznád velem az életed,
valóssá téve azt, ami ma képzelet.
Kedvesem! - tudod-e mit hoz a holnap nekünk?
Semmit, vagy mindent el is veszíthetünk.
Vigyázzunk hát rá, mit együtt átélhetünk,
Te és én pontosan tudjuk, hogy nem tévedtünk.
Képzelt XIX. századi Valentin-napi vallomás
Lángoló szívek eme nagy napja,
szerenád, levél - vallomás rajta.
Gyöngybetű tükröz feszítő érzést,
ájtatos szolga kezéből ér célt.
Hogyan mondhatnám el, hisz nincs rá szó.
S ha lenne is fogalom, mellyel leírható mindaz, amit érzek,
minden, mire vágyom, minden, mit megéltem veled e világon,
nem lenne az semmi, csupán halvány árnyék!