Szerelem
Emlékszem, mikor rám ijesztettél
a buszon, amikor rám köszöntél.
Odanéztem, megláttam e szép lányt,
Te voltál, kit láttam, rám intettél.
Tétován álltam a meredek parton,
kívántam, ez a perc örökké tartson,
midőn a hajnal fénymosollyal csábít,
harmatcseppeket a kelő nap szárít,
azúrkék ég simul tenger ölébe,
vágyai úsznak messzeség ködébe.
Egy napon, amikor nálam kopogtál,
Egy furcsa indokkal ajtómban álltál.
Először félve engedtelek be,
De már tudom, nagyon is megérte.
Viszlát!
Szerettelek volna szeretni,
Szerettelek volna felnevelni,
De te szerettél gyermek lenni.
Sajnálom, ha én nem engedtelek el,
Hogy mindig bízva-bíztam, és
Remélve-reméltem.
Családunk
Sokat gondolkodtam.
Azon, hogy milyen lesz a jövőnk.
Közösen vagy külön-külön.
Ha a szerelem
Szeretetté vált, túllép
A léten, újra
Egymáshoz vezet térben
Távol került szíveket.
Ne nézzetek reám undorral,
Csak mert olyanba vagyok szerelmes,
Kibe nem lehetnék. Bár bárki
Bármit mond, szívemnek csak ő kedves.
Talán a Nappal jöttél, talán a széllel,
talán álom szőtte szikrányi reménnyel.
Talán az ég hozott, talán a sors adott,
talán csak érezted, mindig, hogy itt vagyok.
Behálóztál, így belőled merítek ihletet,
a bennem háló, kivetett sorsú lény mit tehet?
Nem kukoricáztunk, egy batyubált
Levajaztunk szépen délutánra,
Két kosárral érkeztél, úgy dukált,
Leltem benne sárgadinnye párra!
Játszom a szavakkal, de veled nem.
Azt a napot már el nem felejtem,
mikor beléptem azon az ajtón,
és a szemeden láttam biztatón...
Csak eltűntél a messzeségben,
de már akkor visszavártalak!
Néha elhüllők rajtad, te édes száj,
vagy elvesztem a fonalat éppen már,
de sziklaszilárdan állok melletted,
mivel imádom a természetedet!
Csak csendben ámultam és bámultam,
azonban véletlenek nincsenek,
álltam némává váltan, kábultan,
s nem érkeztek a számra kis neszek...
Már ezer tájat bejártam,
Magamat mégsem találtam...
Hol álmodozni volna jó...