Szeretet
Elrepült sok holdas éj.
Érzelmem nem sekélyes, mély!
Ölelkezve a Szerelem tengerénél
Egy utópikus látomás egy disztópikus világban
Amerre a szem ellát, végtelen tenger,
Párosan boldog igazán az ember!...
Csönd borult a tájra, bánat a világra.
Szakadék fölött egy híd áll, Jézus keresztfája.
Felmenőink, örökségünk, generációk.
...
Ekkora szégyent 7 milliárd ember nem tud letörölni...
Zöld erdőben jártam,
Sok-sok embert láttam.
Utcán, téren senki,
Közérzetem lenti...
Félretettem az érzést a szekrénybe,
Hisz a lélek nem vitt rá kiölésre,
Hagytam, lassacskán hadd múljon...
Kérdezted, írtam-e,
azt válaszoltam: mért kellene írnom?
Elfogytak a szavak,
Pedig most kellene hívnom.
Férfiaknak meg kötelező olvasni!
A nő maga a nő, ő maga a bájos csoda,
A nő a báj, ő maga a férfinek a csoda!
Férfiak, fáradozzatok,
Nőnek nagyon hódoljatok!
Szépen, csendben elmúlik minden.
Mint ahogy a levelek lehullanak a fáról.
Úgy tűnnek el életünkből szeretteink,
barátaink, ismerőseink. Mindenki, aki fontos.
Lám, te vagy a legszebb - legalábbis nékem!
Lehet, van hasonló távoli vidéken,
de te itt vagy nekem, én meg neked vagyok,
s boldog az életem, hisz szemed rám ragyog!
Mikor ősz lett a vasúti híd egén,
kilépett az utcára egy merész legény,
markában egy szál gyertyával lépdelt,
lángját lobogtatva Isten előtt térdelt.
Téli hálaének
Állok kicsinyke szobám ablakában, látom, amint
A mennyei óriás-virág aprócska szirmai, mint elmúló
Hópihék, lassan alálebbennek, hófehér lepelként
Borítva el a kopár feketén meredező faágak erdejét.
Csillag voltál, ragyogtál,
A gyerekekkel mindig játszottál.
Eltelt sok év, sok hosszú év.
Ha bűnös voltam, mindig megbocsájtottál,
Elmentél, és nem is búcsúztál.
A szegények meghalnak,
A gazdagok nem élnek,
Örökké élhetünk,
Ha nem csinálunk őrültséget!
Egy nap gondoltunk arra,
Táborozni megyünk Újudvarra.
Ha nem lenne itt kacagás, öröm és móka,
Nem menne senki a hívó szóra.