Szív
Szívem kancsójából tintát merek
És a tettek tollába engedem.
Elengedlek,
eleresztlek.
Egy bezárt szívet
kulcs nélkül nem nyithatok meg.
Ünnep előtti szeles délután
tavaszvárós lelkülettel
gondoltam futok egyet ...
A szív, ez a kis
Húscafat gondolt egy merészet és
rájött, hogy a végzet őt jelölte arra a posztra,
hogy az észt ossza! Ezért elindult fel a fejbe, mert, hát
szentül tudta, sőt hitte, hogy jobban tudja irányítani a
testet, így egy puccsal az agyat elküldte a balfenékbe,
és rávetette magát a kormánykerékre. S legott mi lett?
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Nézd, milyen valószerűtlenül
áttetsző a bőröm, olyan érzékeny
és rózsásan fehér... törékeny
karjaimon kuszakéken szalad
tachycard ritmusban ezeregy ér.
...beleolvad mind az égi szivárványba.
Mikor a nyári szellő puhán lengedez,
virítnak mind arany búzamezők felett.
Jóságát ontotta ránk akkor a Nap,
kóbor szellő ölén szállt a pillanat...
Benned van az Isten, benned van a minden,
szívzuhatagban trónolsz temérdek kincsen.
Szíved a központ, megérzéseid tudás,
teremtő erőd szőttes, átokra áldás.
Ha már nem leszek,
csak egy emlék az időben
egy kapszulába zárva,
akkor már ne keress,
de ott leszek majd
minden égi szivárványban,
ott leszek a felhők
kócos mosolyában...
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
Édesanyánk szíve
csupa-csoda kincs,
közepén a gyermek,
kinek párja nincs...
Szeretném jobbá tenni a világot,
ültetni még több fát, bokrot és virágot...
Tavaszi szél ide hozott,
letegyen-e - gondolkodott,
- itt kell maradj - szólt az Isten
- folyjon tinta ereidben -