Szív
Ha a szív beszél,
néma a száj.
A lélek komor,
de táncol a láb.
Majdnem húsz év telt el azóta, hogy egymásba szerettünk,
Hogy egymás karjában megtaláltuk a helyünk.
De a halál hamar rád talált,
S szívem megtörtté vált.
Ezernyi könnycsepp
mosta arcomat.
Szívemet mardossa
valami, ami már
nem a szerelem.
A szobában sötét van.
Összegyűrt papírlapok.
Elmúlt napok időhomályában
Maradt sóhajok.
Lehetnék szellő, mi simogatja arcod,
vagy csendesen legördülő könnycsepp,
mi lelkedből született,
s szíved fájdalma megteremtett.
Tanakodom, folyton-folyvást kérdezem magam,
tényleg olyan vagyok, kinek hiszem magamat?
Vagy ábrándja csak viharvert eme léleknek,
mit kifelé mutat, mit mások látni vélnek?
Mikor történt ez így és mért,
Hogy szíved lelkemhez ért.
Hány éve már, hogy beléd szerettem,
Magam sem tudok eligazodni ezen.
Micsoda elsöprő ereje van a jó szónak!
Ha tudnád, nem ritkán használnád, csak hébe-hóba.
S most emlékek homályában sem kellene tán kutatnod,
hogy kit illettél jó szóval, mikor átsétált utadon.
Az igaztalan ember szavába,
az érdekét hajhászó szavába!
Mérged fonja át
szívem egy darabját.
Lelkem tavaszát
már senki sem adhatja át.
A bortól mindig sírok egyedül,
Bennem egy felhő, mi hegedül.
Halálra fagyok a melegben,
Ha nem lehetek ölelő kezekben.
Ó, nagy óceán,
Hullámod hátán
Szelt a Titanic,
Ám első útján
Félve tört félbe.
Gondolataim írva
a sorokban üzenet,
egyszerű és gyógyító,
őszinte szeretetcsepp.
Dér borítja kihűlt lelkem,
a szívem is csonttá fagyott,
akit a legjobban szerettem,
engem örökre itt hagyott.