Szív
Nekem nem ünnep ez a nap,
sajnos, többet nem láthatlak.
Vajon most merre üldögélsz?
Tudnod kell, hogy bennem élsz.
Egy lány, kinek darabokban a szíve,
Nem csoda, hisz bántotta az élet rengeteget.
Persze, mindenki kap az élettől pofonokat,
De az ő élete sok mindenkinél rosszabb.
Van, hogy meg kell állni. Van, hogy befelé kell figyelni.
Van, hogy nem hallod szíved szavát, és ha tetszik, ha nem, a vállalt út vár most terád.
Félelmed nagyobb volt, mint a valóság.
Nyitott az út, ami most vár terád.
Bánatosan suttog a könny,
szívekbe költözött a közöny,
érzés-ésszel ellenkezik,
könny mosolyra irigykedik.
Keskeny országút az élet,
rajta rohan a szív és a lélek.
Kutatják, merre és hol a boldogság,
színig töltenék örömük poharát.
Ma megpihen bennem a vágy,
s elcsendesül a gondolat,
halkan dobog a szív,
nem zakatol úgy, mint egy gyorsvonat.
Kezemhez simul
fáradt, dolgos kezed,
szívünk ritmust kalapál,
mikor vállamra hajtod fejed.
Tündöklő napsugárban
méhek zsongnak illattárban,
margarétre lepke rebben
gyönyörű szép sejtelemben...
Rokkámon új ruhát fon
aranyszállal a remény,
a régi már elavult, elhasznált,
rongyossá szakadt szegény.
Izzó fáklya gyullad a sötétben,
Tüzes sugarai sárgán
Szelnek át az aeren.
Isteni fény melegíti fel,
Fel a földi közeget:
Héphaisztosz éteri ajándéka,
A tudás égő lámpása,
Mely ott izzik minden bölcsben!
...beleolvad mind az égi szivárványba.
Mikor a nyári szellő puhán lengedez,
virítnak mind arany búzamezők felett.
Forr a szív a rideg éjben,
Az igaz a szélben meg nem rezzen!
Áll, csak áll tettre készen!
Jóságát ontotta ránk akkor a Nap,
kóbor szellő ölén szállt a pillanat...
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.