Szív
Lehull a lepel,
és nincsen itt a kedves.
Mi lesz így a mindenséggel,
ha nem lesz meg a végtelen?
Akár a józan
Ész, akár a szeretet
Ereje repít,
Olyan világba vágyom,
Ahol sok a meleg szív.
Akartalak, de meg nem kaptalak...
Békén téged én sosem hagytalak.
Hosszú ideig tetszelegtél előttem,
Szemembe mondtad, mindig bejöttem.
Menetelés, nem több ez éjszaka,
Időnként feldereng az éj szava,
Ki szemmel lát, az vakon megy,
Útja lesz ím, kopár hegy.
Fenyőfákon fény ragyog,
olyan, mint egy álom,
téli idő vánszorog
botladozó lábon.
Hazátlanul bolyongok e tájon,
jobb élni a szelíd rónaságon.
Ridegek az északi, nagy hegyek,
kegyetlenül hidegek a telek.
Hegyeken, völgyeken át,
Messze innen valami vár,
Táncot jár a délibáb,
Benne is őt látom tán.
Benned az a jó,
Hogy (másoknak) többet adsz magadból,
Ez jön belülről, mi kiragad a mélyből,
Emel ki a többiek szeméből~~~~
Bár az ünnepnek kellene zengeni lelkedben,
mégis üres s érzéketlen, eltorzult lényed.
Felnézek az égre.
Mit látok?
Téged.
Ugyan mi mást láthat
Egy magamfajta ember, ki reggelente melletted fekve téged csodálhat.
Szerelmes szívem
hangodra lelt.
Szerelmes szíved
hangomra kel.
Avagy a történet a belső világomról
Volt egy szép világ, ahol
mindenki boldog volt,
s pirosló hajnal által
volt festve az égbolt.
Eltűnt egy mosoly,
Eltűnt egy szép álom,
Eltévedt egy lélek,
Tévúton egy lábnyom
Sokszor csak annyit mondanék...
Sokszor csak annyit mondanék... hiányzol!
S most miért nem vagy velem?
Magamhoz húználak, csodálnám a szemed.
S most vajon miért nem mondhatom?
S most miért csak emléked ölelhetem?
A szeretet az örök,
S mint zúgolódó tenger, feltörök,
S a sziklák éleit simítom s töröm szét
Meggyötört, viharos lelkemmel,
S ez az erő van, hogy letaszít,
S van, hogy égig emel