Szív
"szeretőm szíve szentély"
gyakran látogatják angyalok
néha piszkos lesz és megkér
mossam fel kövét ha nem ragyog
gyengéden sikálom végig
ne legyen karcos vagy durva
simítsa selymesen mégis
angyalok talpát majd újra...
Egy magányos estén
angyalként jöttél,
lelked, mint legszebb festmény,
szívembe, szemembe költöztél.
Messze már a forró nyár,
nyomában elmúlás, ősz jár,
ősz után a tél kocog,
szép szerelme után zokog.
Most újra közeleg
mindaz, mi fáj, hogy
ég majd sírodon az
a gyertyaláng!
Elmélázok az őszi színkavalkádon,
gondolataim messze vándorolnak,
szél fújta, száraz falevelek
kísérnek végig az utazáson.
Én költő nem vagyok, és dadognak
számban a szavak, a mondatok,
amit súg az Élet, amit érzek,
amit álmodik a lélek, csak arról írhatok!
Végtelen éjszakák fényes falán,
hulló csillagtenger alatt a szív kalapál.
Valami közeleg
Őszben zöldellő, nagy
napra készülő, becses
virág, november
elsején tiéd a világ!
ma hirtelen csendesebb lett minden
a pillanat amitől igazán féltem
így akartad! keserv nélkül lenni
hisz csak nagyon szeretve tudtál élni
Még alakod sem került élőben elém,
még csókod sem tudom, hogy égethet édesen...
Jöttél s
elsuhantál.
Semmiből tűntél elő,
reményt ébresztettél,
értelmet adtál egy szürke létnek...
E világom ideje
életem értelme,
tudásnak titkait
tanítsd meg örökre!
Költőnek lenni
A költőnek dolga, hogy
mozogjon a tolla!
Két szép szemed ragyogott énrám,
ahogy egy gyémánt ragyog,
és úgy ültél szívemnek trónján,
hogy érezzem, boldog vagyok!
Magányos lépteit
lelke belső viharával
a boldogság hirtelen zavarta meg,
közömbös arccal tekintett rá,
s elnézést kért tőle,
hívatlan látogatása nem neki szólt,
ez csak a véletlen műve volt.