Szív
A költő az éjjel verset írt,
gyöngyöző szavait
papírra vetette,
mert ő ezt úgy szerette,
és akkor hirtelen
szárnyra kelt egy szó.
Ha már nem leszek,
csak egy emlék az időben
egy kapszulába zárva,
akkor már ne keress,
de ott leszek majd
minden égi szivárványban,
ott leszek a felhők
kócos mosolyában...
Ha kimarad a
Szív a teremtésedből,
Tönkremegy minden,
Az ész hiába akar,
Törekvése hasztalan.
Benned van az Isten, benned van a minden,
szívzuhatagban trónolsz temérdek kincsen.
Szíved a központ, megérzéseid tudás,
teremtő erőd szőttes, átokra áldás.
Céltalan, üres úton
üldözöm önmagam,
eltévedtem...
Szívem reménytelen zakatol
s segítségért kiált...
Merre tovább?
Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.
Gyula papa.
Sokat morgott, szidott...
Miért irigy a szív,
mely célért nem dobog?
Miért dühöng eszeveszett,
s nem érti az okot?
1. Szívemben a harmatcsepp
óceánként tűnik fel.
Elrabolja lelkemet
és börtönbe űzi a testemet.
Ködfolt, homály, sötét itt minden.
Orrodig nem látsz, füled rebben
a hangra, de a szó idegen.
Látod a holdat?
Vajon te is csodálod?
Teljes fényében
Világítja meg a szíveket
S az egész világot.
A szívnek ezer kis szárnya van,
Ha letörik az egyiket,
Akkor is újra szárnyra kap,
Mert mindig talál egy vágyat...
Égboltot takaró fák között húzódva,
Hol köves, hol füves, hol csak a föld maga,
Vezet át egy mesén az erdőlélek,
Virágokat, bokrokat érintve meg az ének,
Szól halványan, körülölel,
Ha hagyod, kézen fogva visz el.
Kert
Kút vizét issza
a száraz föld,
gyermeked veled
ott van s önt!