Szomorú
Borús, felhős ég.
Hull eső, fagy, jég.
Erős a szél, hideg.
Szomorú és rideg.
Kedves szívemnek nincsen otthona.
Bús, mint egy virágtalan orgona.
Miféle jogon bújsz belém,
Ha láttatnak az álmok?
Mi kéne, talán csontomért,
Tán vérem kell, te álnok?
Amikor az esti fény kigyúl,
Kezed ismét a pohárért nyúl,
Nyitod egy szebb világ kapuját,
Úgy érzed, minden jobb odaát.
Nem tudom elképzelni
A világot nélküled,
Szükségem van rád
Hadd fogjam a kezed...
Harang kong az éjszakában,
Mély hangját a szél cibálja,
Hó hullik a városkára,
Kóbor ebek bánatára.
Csak teszem, mit helyesnek vélek,
De nap mint nap azt érzem, már alig élek.
Fáj ez a gyűlölet, s fáj az, amit az élet velem tesz,
De semmi sem fájdalmasabb annál, amikor valakit eltemetsz.
Csermelyként csordogáló jóságod
Mostanság azt látom, hogy borzasztó cudar ez a világ,
de egyet tudnod kell, hogy te választhatod meg az irányt.
Mert tombolhat körülötted e tébolyult, szegény kis ország,
ha te nem hagyod, hogy elsorvadjon szívedben a jóság.
Szívem rád találtat, s a szememnek sem hittem,
kincsem, melyet szikrázó tekintetedben találtam,
csodáltam gondolataid, melyek mind olyan értékesek,
ígérem szívem féltett kincsét, csak maradj még.
Álomittasan szemeim épphogy kinyitom,
és azonnal te vagy az első gondolatom.
Te, kicsi erdőm, hova sietek serényen,
hol lábam naponta járja ismert ösvényed.
külön csónakban evezünk,
pedig nemrég még a csillagok alatt Együtt hevertünk,
hogy eltelt már megint az idő,
úgy érkezel meg mindig, akár egy eső,
több napig is maradsz...
Több év eltelt immár,
Mióta engem itt hagytál,
Hiányod szívszorító,
Jelened nem pótolható!
Félig szívott cigi a kezemben,
egekben keresem a választ,
fáraszt a tudat, hogy nem vagy,
nagy a zaj, ideje továbblépni.
Nekem esténként a Hold mesél
Messzi tájak illatáról,
Szerelmesek sóhajáról,
Ám ma csak hallgat, nem beszél.