Szomorúság
Az est némán körülölel,
Zenedobozból halk zongoraszó nyomja el,
Gondolatok cikáznak gondok körül,
Megoldást nem-igen találok,
Azonban egy hang súgja, add fel most már!
Olyan jó lenne,
Hogyha találkozhatnánk,
Csak erre vágyok.
A bánat egy mély folyó,
kedvesem,
el lehet merülni benn
teljesen,
mélybe ránt, s felszínre hoz
hirtelen.
Feladni, feledni Téged
Jó volt négy év alatt kétszer szóba állni Véled,
jó volt egykor réges-régen megölelni Téged.
Úgy pereg az ég könnye, a zápor,
mintha öntenék hatalmas dézsából,
s úgy hallom a zúgását a szélnek,
mintha lenne farkas üvöltése.
Zombik földjén szétmállott a mosoly.
Méreg-itta nyílvesszőt fon a sár.
Egy s másra hull, húgy-langyos vizet kortyol,
maró bűzén szénné kelesztgeti szagát.
Nincs ünnep még,
A szél visz mindent.
Mindent, mi még megmaradt.
Holnap sincsen,
A tegnap már elragadt.
Szirom szőtte szitkom
egy rózsa hajnalán, hol az ég
eltörpült a föld kies
birtokán, hol fakadtak dús
igék: lenni, lenni, lenni.
S malaszttal marasztal
az öntörvényű semmi.
Néha, szép őszi napokon még várlak,
Elengedlek, de követnek az árnyak,
Midőn sürgetően hívnak a vágyak.
Virágot ültettem én ma, édesanyám,
hogy gyönyörködhess a Jóisten teraszán,
ülj le, pillants rám, hozd az égi sámlit,
nézd a petúniát, bíbor-szín muskátlit...
Ilyen kis semmiért
rég nem fájt már a szívem... -
Csak Isten, aki ért,
és átlát minden rímen. -
De bármily kicsinyes,
a torkomat szorítja,
az Ármány szemfüles,
és kezében parittya.
Voltál valaha díszvendége bálnak,
ahol a hold lágy ezüstje a fény,
hol harsány, nagy szavakat nem dobálnak,
s névjegykártyáját osztja a Remény?
Titkaidat az eső mosná el,
ha nem keresnéd a sötétséget.
Hazug szavakat vésel a lelkembe.
Ki mondta, hogy ismerem Istent?
Bármi megfogható, mi pozitív lett...