Szomorúság
Cseppenként izzanak széttördelt emlékek.
Holt napokba csordul reményünk aranya.
Esdekelve hív a szebbre vágyó élet,
és sajgó testén térdel a szent Földanya.
Bús szemét az ablakon felejtette
az ősz, öreg, otthontalan.
Szürke évektől kopottas kabátjában
csak ült némán, mozdulatlan.
Megint ősz van, most is fúj a szél,
A temetőben falevelek repülnek felénk.
Hallom, hogy kopognak
Az ütem kuszán dorombol
Mégsem tudok ajtót nyitni
S talán csak a vihar tombol
Vaksötét van körülöttem
Netán elment az áram?
Minden felhő felett süt a Nap,
eső után az ég szivárványt ad.
Zöld mohákon száraz levél,
öreg fákkal teli ártér.
A kiöntött víz halkan remeg,
sehol sincsenek emberek.
Ő hozná nekem
a megnyugvást,
szomorú szívemnek
boldogulást,
odaadnám én
csaknem mindenem,
őt választanám,
én egyetlenem...
Nem mai téma ez már köztünk,
Több éve húzódik már közöttünk.
Van Ő és én, ketten együtt egész,
Külön-külön pedig fél és fél.
Lábam elé hullott egy száraz falevél,
Végső nyughelyét már befedte a dér,
Szívem most már érti, hogy mit regél a szél,
Lassan, komótosan közeleg a tél.
álnok közöny keser csönd
meneküljünk meggyötört
illó álmok öléből
hol bók ott csók és tövisek
hát fakadjunk a gyászból
szürkülő most magányából
te és én úgy mint rég
gyűlölsz engem?
Drága, szomorú szívem,
csitulj, kérlek szépen!
Minden dobbanásod érte,
mint a tövisszúrás, sebzi lelkem.
"A könny a lélek vére"
Néha sírni volna jó, soha ne szégyelljed,
amikor fájdalom tölti be a lelkedet!
Sírj, hogy múljon szíved bánata, keserve,
s könnyebbé váljék szomorú lelked terhe.
Pityókaásással kezdődött a napunk,
nem könnyű a munka, nehezen haladunk.
Megnőtt a parlagfű, olyan, mint az erdő,
páromnak a kedve ezért lett kesergő.
Virágillat száll a temetőkert felett,
háláját rója le ma is a kegyelet.
Síremlékek között mécsesek villognak,
reszkető fényük a sír felé hívogat.