Szomorúság
Olyan éles ez a pillanat,
Mint a borotva,
Mely a bőrbe hasít,
Karcol a hajnal...
Bíbor árnyakon lépked a Nap,
parázsló fénye csak ténfereg,
harmatcseppen ül az ég-darab,
elhalkul lassan a lélegzet.
Búcsú Irénkétől
Hullócsillag futott az égen...
Mondd! - szó nélkül mért mentél el?
Temetőben
Ha látsz a sírodon egy csokor virágot,
s mellette sok apró, fénylő gyertyalángot,
akkor én ott vagyok.
Leesve a székről látom, hogy
fulladozik a cápa az olcsó magányba.
Én pedig eltévedtem a szakadékba zuhanva.
Tétován álltam a meredek parton,
kívántam, ez a perc örökké tartson,
midőn a hajnal fénymosollyal csábít,
harmatcseppeket a kelő nap szárít,
azúrkék ég simul tenger ölébe,
vágyai úsznak messzeség ködébe.
Mindenem voltál
Már akkor szerettelek...
Mikor még gyermek voltál,
S foci volt a mindened,
Már akkor,
Mikor úgy mosolyogtál,
Hogy mindenkit boldoggá tettél.
Családunk
Sokat gondolkodtam.
Azon, hogy milyen lesz a jövőnk.
Közösen vagy külön-külön.
Még zene fülemnek a hangod,
még látom, kék szemed hogy nevet rám,
de már nem hiányzom néked, beérted
kevesebbel, érted nem hatott imám...
Változik a világ, változik is minden,
változnak a körülmények és az élet.
Régen minden jobb volt, jobb volt az életem,
mostanra már megtört, nincs a régi énem.
Elhagynám házamat,
Szerető társaimat.
Ők nem értenék,
És gyakran kérdeznék...
Ilyen kis semmiért
rég nem fájt már a szívem... -
Csak Isten, aki ért,
és átlát minden rímen. -
De bármily kicsinyes,
a torkomat szorítja,
az Ármány szemfüles,
és kezében parittya.
- Nagyapám! Eszembe jutottál.
Most gondolok Rád nyolc év után -
szól hozzád szerető unokád.
Minden csepp egy emlék,
jelentése szemen fénylik,
lelken, szíven fut végig,
bennük sok vendég.
Egyszer, március közepén
Feleltünk: Kristóf és én.
Az én feleletem hármast ért,
Kristóf felelete négyest ért.