Szomorúság
Otthagyott tányérok,
ételmaradék-romok,
én csak nézem komoran,
miközben pereg ki
belőlem a homok.
Horror belegondolni, hogy napok óta
Nem beszélünk, a szívemnek ütött az óra,
Bánatában már szívesen megszakadna,
Szegényen dobog, pedig még maradna.
Szívemtől elszöknék -
emlék tart, börtönlét.
Mélyre húz egy örvény,
kiköp majd bűnösként?
Gonosz elmék, ocsmány tettek,
miért kegyetlenek az emberek?
Ki hinné, hogy a Balaton
színe alatt, színe felett
halottak, roncsok, fájdalmak,
veszettül kínzó sebhelyek?
1. Várok valakire,
aki sosem jön el.
Annyira keresem,
hogy magamat sem lelem.
Csak úgy elmúlok egy nyári napon.
Kint a téren egy kopott padon.
Talán észre sem vesz senki, hogy már nem is létezem.
Talán már akkor én sem fogok emlékezni, milyen is volt az életem.
Sarjad már az erdő, száll tavaszi pára,
mindent takaró köd ül rá a határra.
Állok a lépcső alján, közben millió fok bámul rám,
sebesen szedem a lábam, késésben vagyok nyilván,
bár meg-megállok, egy poros kép otthagyva hitványul.
Lépek, kettő újabb, rég elfeledett emlék halványul.
Holdfény nektárján csillan a fény,
Víztükörnek ezernyi csillaga,
Ragyog az éjszaka, kék tünemény,
Csak lassan érek ma még haza.
Hónapok óta vagyok négy fal közé zárva,
A reményt, csodát és a boldogságot várva,
De nyitott ablakomon a szél nem fúj be mást,
Mint azt a végtelenül keserű csalódást,
Mely elmémet elemeire szaggatja szét,
Lerombolván világomnak csillagrendszerét.
Fekete fának fekete ágán fekete virág virágzik,
A régi énem jó nagy részét elvesztettem, de nem hiányzik.
Kietlen pusztán, távol
Az erdő tájékától,
Itt állok én roskatag.
Földön heverő, sötét
Önarcképem keretét
Aranyra festi a nap.
Sötétben fekszem magammal,
Fekete lyuk nyílik, mely felfal,
Magány telepszik mellkasomra,
Csontos kezeit nyakamra fonja.