Szomorúság
Mindenáron kuszaság,
Derékba tört ifjúság.
Ha minden szál elszakadt,
Mar, mint rozsda a vasat.
Minden olyan csendes,
Nincs kedvem beszélni.
Minden olyan sötét,
Alig van kedvem élni.
Nem lehetünk együtt,
Ezért csak elképzelem.
Most csak ennyi juthat
Belőled nekem.
A parton ülve, kezemben könyvvel
emlékezem, szememben könnyel.
Régvolt szép napok eltűntek gyorsan,
mert nem ölelhetlek téged a mostban.
Eső koppan, miért sír az ég helyettem?
Hisz úgyis mindegy már, úgyis vége már.
Ázom és fázom, és te nem vagy már, hogy átölelj és mondd:
Semmi baj Kedves, hisz itt vagyok veled!
Mivé leszünk, ha elmúlik a szerelem,
S úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.
Hangunk, szavunk nem hallja már egyikünk sem,
Így illan el az életünk oly sebesen.
Ó, jaj, öntudatlan hajnalok,
sosem mondtam, hogy szent vagyok.
Szeretek és bántok,
gyűlölök és magamhoz rántok.
Nem mondhatom el,
Hogy hányszor rád gondolok,
Nem mondhatom el,
Hogy érted majd` meghalok.
Kővé vált bennem a szívverés,
mint grádicssoron, ha jégre lép,
a csend hallatszik csak ajkaidon,
hogy kellene mégis kimondani rég...
...ha nem űzik az álmok,
s mint a szilárd, hűvös rácsok
mögé bújt lélek, kárhozva tűr.
Hiányzol énnekem minden pillanatban,
De én néked már csak egy kósza emlék maradtam...
Néha az álmom olyan zúzmarás,
Hideg, kék ködbe bújó látomás.
Mintha rám fagyna a volt és jelen:
Körbenézek, de senki sincs velem.
Naptól izzó síneken
Kattognak a kerekek.
Robog, suhan a vonat,
Repíti a sok utast.
A kútba néztem:
ássa-e még a múlt?
Se tükör, se fény nincs benne,
csillaga rég kihunyt.