Szomorúság
A lelkem sír,
de csak a mosoly látszik.
A testem ugyan még lélegzik,
de már semmi sem történik.
Az életem már nem létezik,
mert fáj érezni.
Szerelemnek tüze éget,
hogy vethetnék ennek véget?
Lelkem izzik, szívem vérzik,
szerelmeddel megelégszik.
Ernyője, akár
az őszi színkavalkád.
Nyár viszi álmát.
Némán rejtőzöm a kapunál,
hallgatom csak a kopogást.
A túloldalt, ki reám vár,
fényesebb egy csillagnál.
Gyötrő a világ, melyben eddig éltél.
Talán soha nem is tudtuk, benne mennyire féltél.
Úgy mentünk el az utcán melletted, mint egy idegen.
Talán csak az kellett volna, hogy elfogadjanak emberségesen.
Óvónéni jó fej, maradt
még reggelről kakaós tej,
szájam szélén szárad,
fogom kezét, míg ő
ajtónkon kopogtat.
Alkonyodik.
Más sem jár a fejemben, csak az, hogy
Kinyitod szemed, és úgy látsz, ahogy
Oson szobádból a nappal fénye:
Gyorsan s kevesebbet bírsz, mint kéne.
A borsodi acélváros magányos gyárépületei
A lelkem tökéletesen kiégett üregei,
Próbálom magamat életre hívni,
De csak a depresszív gondolat,
Mely engem most befolyásolna.
Olyan hosszú útra, olyan messze mentél,
tűt, cérnát és selymet - mindent félretettél...
...várt odafenn téged Isten varrodája,
annak is egy rejtett ezredik szobája
Szerelmi csalódás, ha elhagy a kedves,
mikor a két szemed a könnytől lesz nedves.
Nem maradt akár egy marék remény,
Mindenünk, amink volt, azt elvették,
Fekszem a könnyeim tócsájában,
De ez sem gyógyítja meg apámat.
Az est némán körülölel,
Zenedobozból halk zongoraszó nyomja el,
Gondolatok cikáznak gondok körül,
Megoldást nem-igen találok,
Azonban egy hang súgja, add fel most már!
Olyan jó lenne,
Hogyha találkozhatnánk,
Csak erre vágyok.
A bánat egy mély folyó,
kedvesem,
el lehet merülni benn
teljesen,
mélybe ránt, s felszínre hoz
hirtelen.
Feladni, feledni Téged
Jó volt négy év alatt kétszer szóba állni Véled,
jó volt egykor réges-régen megölelni Téged.