Táj
hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd -
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka emlékén -
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a...
Nem ide születtem,
bár nekem otthonom e táj.
Itt nőttem fel én
eme szép Zalai dombságnál.
Minden elvesztett percem fáj
Mégis önként adom át
Bódult hullámok magányos felhők
Kékesen vibrál a messzi táj
Most is tegnap sem holnap talán
Fénylik vibrál köztünk egy cérnaszál
Tovaszáll a nyári szellő hirtelen,
az ősz kopogtat, majd csendesen
ragyog megsárgult falevelekkel.
Gyönyörű, szép a táj, hó takar már mindent,
erdei ösvényen szarvas jár serényen.
Vaddisznó szaladgál, eltűnik a tájban,
őzek jönnek-mennek, borzok szaladgálnak.
[Napvilág]
Kis szúnyogbúgás, pipere nádszál,
Szépíti magát a kék csobbanás-hangú földtál.
Száguld a vonat.
Valaki valamikor beültetett
- azóta nem tudok kiszállni.
Szemlélődöm, a tájat figyelem, amint elsuhan,
pedig azt az asszonyt már de megszerettem,
a fiú ott - mintha ismerősöm lenne,
s ebben a kis falucskában
éltem egyszer - biztos vagyok benne.
Itt az ősz, most újra sárgában van a táj,
Könnyű köd lebeg, a szemeknek nagy a báj.
A víz halkan sikít, majd tudatja, nem beteg,
Pár levél sietne a partra, de megreked.
Messzire száll ez a kékség, eljön az esti sötétség.
Éjszaka fényei már, kedvesem is hazavár.
Néha reszketek:
hógömbben pilinkézve
a sors kezében.
*
Megváltást remél
Isten szeretetében
hópehelynyi lét.
"Fáradtságom adom az esti árnynak",
a naplementét csendben figyelem,
csodálom a bíborban úszó tájat,
az égre festett színes jeleket.
Október
Sárkány-leheletű nyárnak most már vége,
napnak palástjáról aranyrojtok hullnak,
rozsdás kosztümjében ősznek ékessége,
izzó csipkebogyót fognak rőzseujjak
Tejfehér köd lepi be a tájat,
bensőmet is tejfehér köd lepi.
Elmosódottan észlelem a fákat,
érzéseim is csendes homály fedi.