Tavasz
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
XXIX
Nem tudom, végre van-e értelme
Ennek a pár hirtelen jött sornak,
Vagy úgy az egész kósza életnek,
De talán lehet ez egy új korszak,
Miben hullámozva, de partot ér
Lelkemnek e kicsiny kívánsága,
S nem merül el, mint ahogy sok-sok év...
Elrepült gyorsan a tavasz,
kibontja szárnyát a nyár,
mint könnyű kis madár,
mintha valahol messze...
Levélujja köré csavar az írisz, csöpp kék
nefelejcslámpások égetik rétek zöldjét.
Ében volt az éj, nappal,
komor, nyomott volt az ember.
Oly zord, fagyos volt a tél,
hogy még kimozdulni sem mert...
Virágot bont az orgonabokor,
fehér csipkében táncoló fodor
röppen az égen, illatos réten,
méhek raját hordja tenyerében
a tavaszi égbolt.
Már nincs hó, sem jégcsap,
Nap éltet. Ezer ága süt.
Meleggel simogat!
Örökös körforgás,
Évszakok követik egymást.
Nap süt, fenn kék,
lenn tó az ég,
zöld fű, fa, méh,
fúj még a szél.
Kereslek a tó tükrében, kereslek a tájban,
Kereslek a Hold fényében és a bús magányban.
Szemerkélő szürkületben, csendben és a zajban,
Ezer fénylő esőcseppben, minden egyes dalban.
Napfény töri át a fák lombjait,
Őzmama kíséri inni kicsinyét.
Szarvas áll a dombtetőn,
Őrzi őket rettentőn.
Szeretlek,
ahogy tavasz a tobzódó életet,
amint játszik vele millió képzelet,
ahogy a nyár az arany búzamezőket,
mint éhező a szívből adott étket,
ahogy az ősz a bronzszínű köntösét,
megőszült fa minden lehullt levelét.
Mikor ott jártam, azon a közeli réten,
mezei virágok virultak kacagva,
fehérbe borult a föld, menyegzőre készült,
párját hívogatta a tavasz madara.
Az illat, mibe burkolózott teste,
csillagokba takart tavaszi este.
Égen holdsugár, éjjeli lámpás,
Ő volt az életembe fényt hozó áldás.
Aranyszínű, langyos,
puha tenyerével
simítja arcomat
tavaszi napsugár...
Tavaszi napsugár
Melegíti arcomat,
Látom benne a derűt,
Boldogságot,
Mikor fényességet mutat!