Tavasz
Aranyszínű, langyos,
puha tenyerével
simítja arcomat
tavaszi napsugár...
Tavaszi napsugár
Melegíti arcomat,
Látom benne a derűt,
Boldogságot,
Mikor fényességet mutat!
A tavaszi napsugár
felkelti a reggelt,
s benne ébred a táj
hunyorgó szemekkel.
Májusi harmat csillant,
föld lehelte álmában.
A csend lelkembe nyilallt,
ott ült a tölgy ágában!
Lengtek az ágak a böjti szélben,
Itt-ott már hóvirág tört életnek utat,
Böjti szellő ébresztette a fák gallyait,
A Nap egyre több erőre kap,
Hiába... ez már március, ez már tavasz...
Forró nyári
délutánon
árva fűzfa
a tó szélén
Este van, lefelé jár a Nap az égen,
Bíboros ruháját maga mögött húzza,
Majd megáll dombok mögött az erdőszélen,
Hogy még egyszer utoljára beragyogja.
Tavasz van, bizsergő,
Szíveket elöntő.
Pipacstól pirosló,
Illatos kiserdő.
Szívet nyitogató, vágyakat ébresztő,
az ég homlokáról elsuhanó felhő...
Tágra nyitott virágszirmon,
Aranysárga nárciszokon
Varázslatos tavasz ébred.
egy rügy megpattant
tavaszt jelzett
holott a tél még
a faggyal ölelkezett
félénken a faágon
didergett a fényben
a nap is elbámult
e szokatlan tényen...
Tavaszi hálaének
Állok kicsinyke szobám ablakában, és nézem, amint
a falevelek, a zöld színű pillangók az enyhe
tavaszi szellőben vígan táncolnak az ágak hegyén.
Tegnap még észre sem vettem őket, mára
pedig üdén, frissen, mosolyogva ringnak a fákon.
Köröttem ordít a csend, még a madár is néma.
csak a szellő rezdül meg olykor úgy néha-néha.
Mi tagadás, most igen jólesik a nyugalom:
Pitypangos mező, nekem te vagy a nagy jutalom.
Egy délutánom Adyval, Józseffel, Radnótival
Rekedtes köhögésem felver holtakat,
Repedtes, bús szívemen némi kétség ül,
S míg egy újabb italt töltök poharamba,
József Attila szól hozzám legbelül.
Akrosztichon versforma
Télidőnek nyoma veszett,
Alkut kötött a természet.