Tavasz
Latyak telünknek elmúlott keserve.
Hamar tavasz fakaszt bazsalyt pofánkon
megújulás vigalma közepette.
Örömködünk a hőfokváltozáson.
Elszállt a fecske, szél viszi messze,
a hideg napokon fázom dideregve,
szép, szőke kislány, édes, őszi álom,
szívem őt keresi, ő az ideálom.
Vízkereszt napja van,
űzzük el a telet,
hadd jöjjön helyette
ragyogó kikelet.
Gyere, május, simogasd meg szívemet,
Tavasz melegét csókolgasd arcomra,
Felejtsem el azt, kit elveszítettem,
Olvaszd fel bennem a téli fagyokat.
Elhalkuló fűzfasíp,
felszisszenő rétek,
az orgonabokor hív,
felcsillanó vétek,
verőfényes délután
elballagó lányok,
felfokozott érzelem,
szerelemre vágyom.
Világos langy` zöldben bizseregve habzik,
naiv, barátságos, reményt keltőn ravasz,
s szépséges terveiben álmodozón futó,
bimbóiban mocorgó, újszülött tavasz.
Avagy a történet a belső világomról
Volt egy szép világ, ahol
mindenki boldog volt,
s pirosló hajnal által
volt festve az égbolt.
SZŐKE
Mint a nyári napsugár,
mi a víz színén csillog,
vidámságot hoz magával,
mindent bearanyoz.
XXVII.
Hűvös éjszaka ágán ül a magány,
Egyetlen csillag van most az égbolton,
Amelynek fénye olyannyira parány,
Hogy nem is látni másik fát és bokrot.
XXIX
Nem tudom, végre van-e értelme
Ennek a pár hirtelen jött sornak,
Vagy úgy az egész kósza életnek,
De talán lehet ez egy új korszak,
Miben hullámozva, de partot ér
Lelkemnek e kicsiny kívánsága,
S nem merül el, mint ahogy sok-sok év...
Levélujja köré csavar az írisz, csöpp kék
nefelejcslámpások égetik rétek zöldjét.
Ében volt az éj, nappal,
komor, nyomott volt az ember.
Oly zord, fagyos volt a tél,
hogy még kimozdulni sem mert...
Virágot bont az orgonabokor,
fehér csipkében táncoló fodor
röppen az égen, illatos réten,
méhek raját hordja tenyerében
a tavaszi égbolt.
Már nincs hó, sem jégcsap,
Nap éltet. Ezer ága süt.
Meleggel simogat!
Örökös körforgás,
Évszakok követik egymást.