Tavasz
Eltévedt, elfelejtett, felriasztott, régi emlék.
Álom csupán. Ósdi, elcsavargott, kósza kép.
Gyermek. Apai kéz. Holnap fontosat tennénk.
De látod? Arra fent. Udvara van. A holdnak.
Sziromnyoszolyák,
kezdődhet a nász,
tiport szívekben
kialudt a gyász.
Oly sután szólalt meg bennem a tavasz,
mintha nem láttam volna még virágot,
madárdal útjában kihűlő viasz,
süketnek éreztem most a világot.
Hópehelykristály, csillogó csoda,
tenyéren viszem, adnám már oda...
A tavasz szava szól, hívogat, csalogat,
szeretni volna jó, érezni csókodat,
ölelő karodba csendesen bezárva...
Kicsinyke kis lélek jönne már a Földre,
nem akar maradni ott fenn mindörökre.
Térdelő rajttal zöld lámpára várva,
hisz annyira kíváncsi már e lenti világra.
Ringató-dal (XXI.)
Aprófalván, tündérkertben,
Mikor reggel a Nap felkel,
Sok szép virág nyitja kelyhét,
Gyöngyharmattal mossa szemét.
Nem vettek tudomást Tavaszról sokan,
bár locsolt, meleget adott boldogan,
törődött állatokkal, növényekkel,
keleti széllel üzent az égre fel.
Kikeleti bölcső,
mézízű reggel.
Kacarászva sírni
szívvel-lélekkel.
Májusi zápor
Felbukkan bárhol,
Szeszélyes vándor,
Üdítő mámor.
Bőkezűn mér - aranyat ér.
Ülünk a földön
vággyal, reménnyel.
Zöldell a fű, fa,
tar volt, emlékszel?
Álmos a fészer, aluszik,
benne az ásó és kapa.
A locsoló is megnyugszik,
oly soká tart a Tél szaka.
Lángvörös képpel
takarta ki a tavasz
szemérmét a nap.
A szélben szárnyal,
Vad táncot jár,
Libben a fényben,
Surran, ki-be jár.
Tél végén felveszik ijesztő álarcukat,
elkezdik a már sokadik járásukat.