Tavasz
Szekrénybe akasztom télikabátom,
S ahogy az ajtót behajtanám,
Villantja meg arany fonalat a fény.
Kéken szikrázik fenn az ég,
Virágba borult már a rét.
Májusi fényben ragyog a világ,
tündöklik a réten oly sok virág.
Zamatos szagú hársfa csalogat,
fűz-síppal fújja édes dalomat.
Nézd, pattan a rügy, száz bimbó,
szár szökken, az ág mind ringó,
víg zsongás,
mily pompás,
csirrog a málinkó!
Borzol a szél kusza felhőt,
fodrokat ír a folyóra,
ring a fa dísztelen ága,
hajlik a szépre, a jóra.
Lassanként felébred a nap,
kiveti végre szürke ágya,
éled és új erőre kap,
megint melengetés a vágya.
Ünnep előtti szeles délután
tavaszvárós lelkülettel
gondoltam futok egyet ...
Édes álomból ébred a természet,
Még nyomokban a földön lapul a hó.
Nagyot ásít, majd gondol egy merészet,
Neki már egy színesebb világ való.
Ez a nap is elérkezett
zamatos illattal,
ma fülemüle ébresztett
lenyűgöző dallal.
Arra sétálok, ahol sokszor Veled.
Nem keresem a lépteid nyomát,
érzem, hogy itt vagy.
Látod, hogy kéklik a sok ibolya?
Hamarosan véget ér a tavasz,
Elengedi őt langyos május,
Hogy kezét szorítsa június,
S én félve gondolok szerelem
Kertembe vetett magjára,
Nem fog csírázni nyárra.
Ha dobban a szív, és sóhajok szállnak,
Tudhatod már, hogy itt a tavasz.
A gólyák a sárban féllábon állnak,
Fecskéknek ez a fészektapasz.
A fákra éjjel új remény ült,
szirmát bontja ezer virág,
lelkünk repült, majd alászédült,
mint hazaszálló vadlibák.
Tavasz
Még hidegen fénylik a füstszínű reggel,
még hószagú harmaton siklik a Nap.
De érzem szívemben a rügy fakadását,
amint lelkem tüzével megsimogat.