Téli hangulat
Alkonyati félhomályban
hófellegek gyülekeznek,
január leheletétől
szívem egy kicsit dermedt.
Szürkés az ég, hallgat a táj,
hullik a hó, billen az ág,
surran az őz, szökell halkan,
amerre néz, hópaplan van.
Pár hópehely keringőzik,
fütyörészik a szellő,
a napocskát felhő őrzi,
sötét, kósza tekergő.
Százlábúnak sok a gondja
mostanság;
Lábacskából van őneki
pontban száz!
Park közepén mosolyogva
álldogál egy hóember;
Bárkit rögtön felvidítson,
szólnia egy szót sem kell.
Fátyolón átpislákol a fény.
Utcai lámpás bágyatag lény.
Lassan hullik le a végtelen,
Hópehelyben remeg a félelem.
A kínai selyemfenyő árnyéka görnyed a gangra,
a vénséges tél ámbra-fényeket köhög,
ki emlékszik már nyári zivatarra,
mikor talizmán villámaival
a menny dörög.
Nem mozdul az ág
Gyász-fehér lepel alatt
Unalmas világ.
Hajnali szélnek hangja zenél,
hótakaró ül a domb tetején.
Egy fiú áll az ablakban, némán,
nézi az utcát félénken s mélán.
Kint tombol a hó s a szél,
s ez felkavarja a legény szívét.
Dér palástja hullt a fákra,
foszlott volt és szaggatott;
zúzmarává lett a pára,
mit a hajnal ott hagyott.
Vastag a jég, és száguld a szán,
messzire jutsz a tél vonatán;
fagy sem kisebbít vonzerején,
barázdát szánt a hó mezején.
Repül a csend álomszárnyon,
Tél-tündér sétál havas tájon,
zúzmarát lehelt a hajnal
ropogó hó s kemény faggyal.
Csodás ez a fehér alkony,
Lassan haladok a havon.
Bámulom a naplementét,
Alkony nyeli föld peremét.