Téli séta
Zúzmararuhába bújtak most a fák,
megfagyott ágakon tollas maskara,
szürke utcákon dermedt tisztaság,
egyelőre növekszik a tavasz magzata.
Fehér havon puhába süpped léptem,
s a jégmázas fákon tündérpor ragyog.
A híd alatt - félholt patak vizében -
kristállyá fagytak a fürge kis habok.
Zúzmarát csipkézett a tél a tájra,
Inget szabott a fákra a leheletnyi dér.
Februári, szürke felhők
elérték a várost este.
Sűrű, sűrű hóesésben
bandukoltam az erdőben.
Sétálok az utcán a lámpafények alatt,
minden évszak az életből egy falat.
Lépteim ropognak, dermesztő a hideg,
hulló pelyhek függönyében nem látok messzire.
Fénye tört a Napnak,
amint az alkony rázuhant.
Az esti pillék szárnyra kaptak,
s lámpa-mécsekkel telt a park.
Csikorgó fogakkal mar belém a tél.
Bármerre sétálunk, keresem a tavaszt.
Hópelyhek vacognak csupasz ág hegyén,
a zordon szél szememre könnycseppet fagyaszt.
Ezüst ruhát öltött
az út minden fája,
bokrainak kinőtt
jégkristály szakálla.
Köd párája hideg éjjel
zúzmaraként terült széjjel.
Unatkoztam, valami bántott,
okát megkeresni kabátot
vettem magamra s a kerten
vágtam át leverten;
a mély hóban lassú léptem
zajt se vert - fent az égen
világított a nap korongja
és fehér ragyogásba vonta...
Hallgat az erdő,
nem zavarom álmát,
csendesen viseli
a fehér menyasszonyi ruhát.
Dobos Mihály Zsoltné (Angyalka73)
Megül a tél az erdő fölött,
a kopár fák csúcsa fehérbe öltözött.
De a zöld fenyők itt a Bakonyban
az időtlenséget hordozzák magukban.
Úttalan utakon haladok.
Hómárvány a világ.
Tiszta illatokat befogadok.
Orrcimpám tágulva várja.
Tüdőm mint megdagadt szélzsák.