Templom
A természet temploma
Hol a bükkfák égig érnek,
nem hajolnak meg a szélnek,
levelek közt napfény csillan,
táncot lejtve tovaillan
Őszi vasárnap
csendes az erdő,
hajnali fátyla
lopva leül!
Csendes kis falumban
nyílnak az akácok,
álmaimban gyakran
haza visszajárok.
A lelkünk templomának
tárjuk ki ajtaját!
Nincsen az kulcsra zárva,
mindenkit bebocsát.
Ezüsthold fénye hullt az én fámra,
hópehelycsipkés volt a ruhája.
Kint állt az utcán, bátor volt, erős,
nem hajolt meg egy villanydrót előtt.
apám gyenge pille-testét
viszik már a madarak,
hamvaiból csipegetnek,
csőrük mélyén száz darab...
Sétálok a nyári napsütésben,
bárhova nézek, a látvány megragad,
a szeretet festi bennem szépre
kanyargós utcán a kopott falakat.
Szíved templomában szívem temploma
ringat s összezár ma, mint fűszált szél szava.
Lágy hullámkéz simít, hűs áhítat dalol,
dobbant kórusával a mennyei dúr, s la moll.
Tornácon áll egy kisgyerek,
lenszőke, sovány legény.
távolba nézve elmereng -
messze jár - látszik szemén.
Talán egyszer,
talán régen,
talán éppen egy mesében,
élt egy veréb, persze szürke
- ki a levet összeszűrte,
egy verébbel, aki látott,
éjszaka is napvilágot.
Templomok jéghideg kövén
árnyékból közeledsz felém;
zsoltárból hálót fonsz körém,
s szállok e mennyei zenén.
Itt tornyosul felettem büszkén az égbe törve.
Sosem gondoltam el még,
Hogy ő az óriás, s én vagyok a törpe.
De most, mikor kinézek a nyárhomályi ablakon,
Álmodom a sok munkás kezet,
Hogy ácsolják az állványt,
S rakják egymásra a téglát, köveket,
Míg a tető, s a torony...
Nézem, hogy hömpölyög a nép,
Araszoló járműcsordák,
Hangkavalkád, az utcakép
Benzingőzben fürdő világ.
Magányosan, maszkban
fut az élet lassan.
És ez a kettő hónap már
maradhat örök...
Bormámoros fohász
Borocskámat hörpintgetve
Álomképbe szenderültem.
Méltóbb pincét érdemelne!
Villant fel a terv fejemben.